Húsvét után idéztem vissza a tavalyi hírt: Dmitrij Csernyakov rendező ugyancsak kiverte a biztosítékot a Berlini Állami Operaház Rajna kincse és A walkür című Wagner-operák színpadra állításakor. A botrányairól elhíresült mester ugyanis élő nyulakat szeretett volna szerepeltetni a két darabban. Az állatvédők élénken tiltakoztak az állatkínzó orosz ellen, mivel a szerencsétlen tapsifülesek megrémülhetnek a rivaldafényben, s nem tudnak ketreceikből hová bújni. 
E kis epizód eszembe juttat néhány anekdotát balul sikerült rendezői „állati” esetekről. A híres tenor, Mario Del Monaco Életem és sikereim című könyvében idézi Georg Wilhelm Pabst Aida-rendezését a Veronai Arénában. Az osztrák filmrendező az opera híres győzelmi tömegjelenetét két cirkuszi elefánt felvonultatásával kívánta fokozni, de skandalum lett a vége. A vastag bőrű állatok – az izgalomtól – hatalmas méretű ürüléket pottyantottak a deszkákra. Ekkor bukkant fel négy táncos, akik mit sem sejtettek a történtekről, futva libbentek a színre, de ott a két középső táncos megcsúszott a lucskos potyadékban, és mindketten fenékre huppantak. A rendező megváltoztatta koncepcióját: a következő előadáson már tevék vonultak békésen, de a természet itt is közbeszólt. A dromedárok iszonyú mennyiségű vizelettel öntözték a lejtős színpadot, ami szép lassan elérte a súgólyukat. A szerencsétlen munkatárs – a nézők hahotája közepette – az utolsó pillanatban menekült a veszélyeztetett zónából.
Lovakat általában Bizet Carmen című operájának harmadik felvonásában, a torreádor érkezésekor is szerepeltetnek. Itt is menetrendszerűen tisztítani kell a nyomokat, amit szintén derűvel fogad a közönség.
A legmaradandóbb históriát a magyar származású szoprán, Astrid Varnay mesélte el barátomnak, Krénusz Józsefnek, a New York-i Metropolitan Opera nézőtéri felügyelőjének. A művészt egy svéd kisvárosi operába Istenek alkonya előadásra hívták vendégszerepelni. A wagneri hősnő nem éppen szilfid alakjára nem találtak alkalmas kosztümöt, így a Bajazzók hosszú uszályú Nedda jelmezét próbálták rá. Az említett opera embert próbáló darab, így a slepp megkeserítette az énekesnő életét. A rendező mindent a természetből merített, a levelek a fán, a fa kérge valódiak voltak, így Szigfrid lovának is egy pompás paripát választottak. A biztonság kedvéért benyugtatózták a négylábút, aki szelíden viselte a megpróbáltatásokat. Szigfrid halálakor, amikor a ló gazdájával a hátán megy a tűzbe, a jámbor állat váratlanul felélénkült, s izgalmában néhány lócitromot potyogtatott, pontosan a már említett sleppre. Mindezt Brünnhilde nem vette észre, s egy teátrális mozdulattal előrerántotta az uszályt. A kétes tartalom, mint egy parittyából kilőtt kőhalom, repült a zenekari árokba és a nézőtérre, a színházterem a sértettek szitkozódásától lett hangos. Nem érdekelt már senkit a lírai Tűzáldozat, az estnek vége szakadt.