Ha valakié, az ő ősei bizonyára Csaba királyfi ivadékai. Ő a legmagyarabb székely – így jellemezte Surányi Miklós, a két világháború közötti időszak ünnepelt regényírója és lapszerkesztője Nagy István festőművészt a róla írt kiadványban. A különböző források regényként említik a Singer és Wolfner kiadásában 1923-ban, Budapesten megjelent, alig négy ív terjedelmű, Nagy István címet viselő kiadványt, más tanulmányként hivatkozik rá. Talán van valami sorsszerűség is abban, hogy a Baranya megyei Felsőmindszenten – ma Mindszentgodisán – született Surányi írt a csíkmindszenti születésű művészről. A művész jellemzését így folytatja: „Zömök, alacsony, kerekfejű, őszes-barna, apró-szemű, éneklő beszédű, fürge járású, góbé-taglejtés, vidéki nemes eleganciájával öltözködő, borozgató, mesélgető, éjszakázó úr, öt perc alatt kedves kenyeres-pajtása minden jóravaló magyarnak. Nem találsz rajta semmi zseniális különcködést, olyan nyitott a szíve, olyan mosolygós az arca, olyan egyszerű és őszinte a beszéde, mint egy gyermeké. Könnyű neki ilyen átlátszónak, jónak, szeretetreméltónak lenni. Ő az, aki nem akar tőled semmit: sem hogy dicsérd, sem hogy megvegyed a képét, sem hogy rágalmazd a többi művész tehetségét.”
A szerző kitér a festő családi hátterére, iskoláira is: „Az apja Nagy Antal, a legmódosabb gazda volt a falujában. Érettségizett, jegyzőviselt ember; kár, hogy már 1888-ban elhalálozott. Pista akkor tizenötéves suhanc, végzi a csíkszeredai gazdásziskolát. Megunja, hazaszökik, boldog, ha a birkanyáj után csavaroghat a dombok zöldjén, pásztorkodva, mint Giotto, Segantini vagy Millet. Újra iskolába küldik, Kolozsvárott tanítói oklevelet szerez; innen küldözget rajzokat a Vasárnapi Újságnak. Két évig Homokmegy pusztán tanítóskodik. Egyszer valamelyik rajzát meglátja Keleti Gusztáv; felhívja Pestre a mintarajziskolába. Nagy István hazamegy, összesúg az özvegy édesanyjával. A család ellenzi.”

Surányi beszámol arról is, hogy miért és miként vette nyakába a nagyvilágot. Mint írja:
„Megkérdeztük a művészt, hogy került mégis Pestre, Münchenbe, Párisba, Rómába, hogy győzte a temérdek költséget, az élet gondjait, a tanulás anyagi terheit? Maecenása akadt, állam vagy a társadalom pártfogolta?
Nagy Pista legyint a kezével.
– Protektor, maecenás? Nem volt nekem soha senkim. Néhány embernek tetszett, amit rajzoltam. Münchenben Herterich, Lenbach, itthon
Lyka Károly biztatott, hogy csak rajzoljak; ne sajnáljam a szenet meg a krétát, és örökké jósolgatták a nagy jövőt; de maecenás? Azaz, hogy igen, volt ám nekem maecenásom is. Egyetlen egy, kezdettől fogva máig, minden bajon, gondon, jón, rosszon keresztül, közelről, távolról, akkor is, amikor a kötényébe kapaszkodtam és akkor is, amikor Párisban a Grand Café-ban ellumpoltam a pénzemet, vagy a Fórum Romanum szikrázó fehér kövei között egy osteriában búsultam elkövetett bűneim fölött. Egy asszony. Székely. Özvegy Nagy Antalné, Sándor Mária nevű. Az küldött pénzt, jó erős, fehér vászoninget, egy-egy pár cipőt és a felém kinyújtott karja elért ám utaimon a Quartier Latin-ba, Rómába, a Quarnero partjaira és a Gyilkos-tó körül zúgó rengetegbe is… Nem is szerettem soha más asszonyt, s ami kevés női portrém van, az majd mind őt ábrázolja.”

A művész így folytatja: „Az édesanyám volt az egyetlen pártfogóm. Két testvérem, mostoha apám, egész rokonságom neheztelt rám és hasznavehetetlen, ingyenélő naplopónak tartott, hogy csak örökké rajzolgatok, ahelyett, hogy rendbe szedném a kis birtokunkat. Az édesanyám mellém szegődött. Felvette a családdal a harcot. Később ő verekedett helyettem és értem az igazi, nagy ellenséggel is: a külföldi barangolások, a megélhetés, a háború és egész kóbor életem minden keserves gondjaival.”
Surányi azt is leírja, hogy a művész viszonozta az anyai szeretetet: „Pista külön kis házat építtetett neki, ősei, gyermekei és unokái földjén, Csík-Mindszenten, lombos fák árnyékában, kétszobásat, amely előtt kis kertben bazsarózsa- és jázmin-bokor illatozik; az ablakon át látszik a székely öregasszony nemes, szép profilja, könnyesen elnéz az imakönyve fölött és gondolkodik.”

Mindszentre tartok a reggeli napsütésben. A télutói-tavaszelői nap éles szögben süt, megvakít, ha nem árnyékolja be domb, fa vagy épület, így alig veszem észre az idegenek eligazítására elhelyezett táblát, miszerint még alig háromszáz métert kell megtenni a Nagy István-emlékházig. A házat viszont már nehezebben fedezem fel, a táblán fakó betűk adják hírül, hogy milyen nevezetességet lát az arra járó. A házon látszik a törődés, az udvaron a rövid ideig ide látogató tél nyomait lehet felfedezni, a kapu előtti lépcsőre energiaitalos dobozt hajított valaki, akinek nem volt már annyi energiája, hogy a legközelebbi szemetesig vigye. Nem kellett volna sokat cipelni, kétháznyira, a sarkon túl, a csengettyű tövében van két rikító kék kuka. Figyelmes falubeli tájékoztat, hogy ha szeretném meglátogatni az emlékházat, a kulcsot megtalálom a hivatalban. Lévén, hogy nem annyira a tárgyi emlékek, mint a művész emlékezete érdekelt, nem feszegettem a kulcsos témát, inkább a festő nevét viselő helyi iskola felé veszem az utat. Menet közben találkoztam Nagy Márkus ny. tanítóval, aki jelenleg a helyi közbirtokosság elnöki tisztét tölti be. S bár sietett be Csíkszeredába, szakított pár percet, hogy beszámoljon arról, hogy az emlékház javítás alatt van, a közösség, az önkormányzat és a közbirtokosság révén tesz annak érdekében, hogy megőrizzék az ingatlan állagát. Mint mondja, ha már Nagy István a Csíki Magánjavak ösztöndíjasaként járta Európát, akkor az ugyancsak közösségi tulajdont képező közbirtokosság is kiveszi a részét a jeles művész emlékének ápolásából.
Az iskolában Kánya László igazgató fogad.
– Bár a festő vér szerinti rokonainak sora egyre ritkul, a nagy művész emlékezete tovább él a faluban, tudnak róla és büszkék rá a mindszentiek – vázolja a helyzetet. – Az emlékápoláshoz hozzájárul az iskola is, amely 1990. június 30-án vette fel a művész nevét. Márciusban, Nagy István születésének hónapjában a rajzórákon a jeles festő munkái kerülnek előtérbe, az emlékhelyeket megkoszorúzzuk, kis emlékműsort is bemutatunk rendszerint – fűzte hozzá az intézményvezető.
Megjegyezte, hogy az iskola régi épületének folyosóján márványtábla emlékeztet a névadó ünnepségre, fölötte pedig egy plakett található a művész portréjával, Sipos Gábor korábbi iskolaigazgató adománya.
– Valóban én adtam az iskolának az említett plakettet, Fülöp Csaba, az Ady iskola volt tanítója készítette kérésemre, gipszbe másolta Ferencz Ernő szobrászművésznek a mindszenti Nagy István-emlékoszlopon látható plakettjét – elevenítette fel emlékeit az azóta nyugállományba vonult pedagógus, mikor telefonon érdeklődtem a történtek iránt.
S beszámolt arról is, hogy 1990-ben elindult Bajára felkeresni a művész sírját. Akkor ismerkedett meg több lelkes helyi lakossal, az ismeretségből barátság született. S e barátság eredményeként kapott egy Tóta Gyula bajai éremművész által 1973-ban, a művész születésének 100. évfordulójára készített remek plakettet, amelyet szintén az iskolának adományozott.
Kánya László Incze-Nagy Emese tanítónőhöz irányított, ő a készülő évfordulós ünnepség egyik szervezője. A vele folytatott beszélgetésből azt szűrtem le, hogy a fiatal pedagógus rajong Nagy István személyiségéért, művészetéért, nagy szeretettel beszélt a falu nagy szülöttjéről, hagyatékáról, emlékének ápolásáról. Beszélgetésünk során minduntalan visszatérő elem volt Surányi Miklós könyve, állításait a kötetből vett idézetekkel támasztotta alá. Mozgalmas, tartalmas rendezvénnyel készülnek a 150. éves évfordulóra.

A Nagy tízesben áll a Nagy István-emlékoszlop. A művész születésének centenáriuma alkalmából avatták fel 1973-ban, a kétnyelvű márványtábla fölött a Ferencz Ernő szobrászművész által készített dombormű látható. Hosszas vajúdás után az út túloldalán megnyílt az emlékház is. Az épület megvan, időnként élettel telik meg. Jó volna, ha az évforduló ürügyén tehetősebb intézmények is bekapcsolódnának Székelyföld egyik úttörő s mindmáig egyik leghíresebb művésze emlékének ápolásába, ugyanis a helyi közösség anyagi erejét meghaladja egy korszerű múzeumtechnikával felszerelt emlékház berendezése, fenntartása, működtetése. Mert volna mit megmutatni a nagyvilágnak. Lyka Károlyt, Nagy István egyik felfedezőjét idézve „Olyasfajta hangulat fogja el azt, aki ezekbe a képekbe elmerül, amit a szó jobbik értelmében ünnepélyesnek mondanék. Egyenes korrespondencia az élet megfejthetetlen, titokzatos varázsa és a magunk benső világa között. Ez igazán nem profán művészet. Ennek szabad rövidbeszédűnek, összemarkolónak, göröngyösnek, odavágottnak lennie. Szabad nélkülöznie sallangot, kimértséget, geometriai rendet, kompozíció-ritmust, bájt, kecsességet.”