– Hogyan ismerkedett meg a bábosszakmával?

– Ez egy hosszú út volt. Zene szakon végeztem, de váltottam, mert egyre jobban kezdett foglalkoztatni, hogy az emberek hogyan viselkednek, miként reagálnak az őket érő hatásokra, és ezek mögött milyen belső rugó van. Így jött be az életembe előbb a pszichológia, majd a színház. Az egyetem hasznos önismereti labirintus volt, aminek köszönhetően mára másképpen gondolkodom arról, hogy mi az ember. Mivel a gyerekek jelentik a jövőt, egyértelmű volt, hogy melyik korosztállyal szeretnék foglalkozni. Ezt egyértelműen befolyásolta az is, hogy a környezetükben otthonosan érzem magam, hiszen nekem is van egy kétéves kisfiam. Közben elvégeztem a pedagógiát, amely egy Waldorf-képzéssel egészült ki, ott tanultam meg igazán, hogy mik a gyermekek életkori sajátosságai, hogyan lehet neveléssel segíteni, esetenként akár gyógyítani azokat. Úgy gondolom, a művészet az egyetlen olyan eszköz, amely megmozgatja az egész embert. Ezek együttese vezetett oda, ahol most vagyok.

– Nemrég az Udvarhely Bábműhely tagja lett…

– Egyelőre csak ketten vagyunk tagjai, de a vezetőség is látja, hogy működése hiánypótló, hiszen hatalmas igény mutatkozik a gyermekeknek szánt előadásokra és a színházi nevelésre. Tevékenységünk célja, hogy olyan élményeket nyújtsunk, amelyekkel ki tudjuk egészíteni a pedagógusok munkáját, amellett, hogy minőségi programokat biztosítunk a gyerekeknek. Ezt azért látom fontosnak, mert a hagyományos oktatás egyáltalán nem vagy csak kevés figyelmet fordít az érzelmi nevelésre, a bábműhely feladata pedig ennek a résnek a kitöltése lenne. Korábban már szerveztünk Emőkével (Lukács Emőke, az Udvarhely Bábműhely vezetője – szerk. megj.) gyümölcsöző gyermekfoglalkozásokat, melyek visszaigazolták, hogy megvan az összhang.

– Miben más bábszínésznek lenni, mint színművésznek?

– A legnagyobb különbség talán az, hogy a bábszínészek mindazt, amit éreznek, és amit közvetíteni akarnak, bele kell sűrítsék egy eszközbe, ami hasonlóképp nehéz, de máshogyan technikás, mint a színészi munka. Nem a színész él, hanem a báb: az lélegzik, beszél, cselekszik, ez egy másfajta figyelmet és jelenlétet igényel az embertől. Amit nagyon szeretek a bábszínházban, hogy teljesen más gyermekeknek játszani, mint felnőtteknek. A gyermekek nagyon őszinték. Ha tetszik nekik valami, akkor szívükből kacagnak, a végén meg odajönnek és úgy megölelnek, hogy többszörösen visszakapod azt az energiát, amit belefektettél az előadásba. Nagyon jó partnerek ebben az alkotói folyamatban, csak kell tudni érteni és érezni őket.

– Adventi foglalkozássorozat zajlik ezekben a hetekben a bábműhely szervezésében…

– A Merre van a jászol című foglalkozásunkat tizenkét alkalommal játsszuk, főként 4–8 év közötti gyermekeknek, de legalább ennek a tripláját kellene megtartsuk ahhoz, hogy minden igényt kielégítsünk. A Végy szívünkben szállást előadásunk főként a családosokat szólítja meg, hogy a közösségben forró várakozási élményt éneklésekkel, mesékkel tűzdelve élhessék át. Manapság már szinte lehetetlen dolognak tűnik a várakozás, a foglalkozásaink célja pedig az elcsendesedés és a nyugodt megélés úgy, hogy mindez ne kényszerré, hanem élménnyé váljon. Próbáljuk nemcsak az emberek szemszögéből megközelíteni azt, hogy hogyan várjuk Jézus születését, hanem igyekszünk megmutatni azt is, hogy a világ összes lénye készült erre az eseményre valamikor, és lehet, hogy ez most is így van.

– Mi jelenti önnek a legnagyobb kihívást?

– Mivel csupán ketten vagyunk a társulatnál, nagyon nehéz minden téren helytállni. Mi varrjuk a bábokat, elkészítjük a díszletet, hangszereket gyűjtünk, ám mindez mellékes, hiszen a végső cél, hogy minőségi előadásokat állítsunk össze. Egy másik nagy kihívás, hogy meg tudjuk-e teremteni azt a kapcsolatot köztünk és a gyermekek közt, ami a figyelmük elnyerésén alapszik, azaz fel tudjuk-e gyújtani a kis gyertyákat a szívükben a találkozások alkalmával.

– Hogyan látja a jövőt? Milyen tervekkel vág neki?
 
– Nagy álmom, hogy legyen Udvarhelynek egy becsületes bábszínháza, ahová kicsik és nagyok örömmel eljárhatnak. Drámafoglalkozásokból és tinédzse­reknek szóló előadásokból is hiány van, amit pótolni kell, hiszen ezek segíthetik az útkeresésüket és azt, hogy könnyebben eligazodjanak a világban.