Egy képzőművész legfőbb és egyben legnehezebb feladata hitelesnek lenni. A hitelesség elérésének egyik útja az éber felkészülés folyamata, valamint a jelenlét. Jelenlét alatt a korszellem felismerését és megismerését értem. A megismerést az ambiciózus cselekvés követi az éles elme, illetve az érzékeny jellem vezérletével. Ez az attitűd képes megragadni, megidézni és magasztalni, valamint szükség esetén leleplezni korszakát. A korszak jelentős hányadát – amelyben Székely József szobrászművész alkotott – egy olyan művészetdoktrína uralta, amelyet a Szovjetunióból diktált szocreál eszmeiség jellemzett. A képzőművészeti életművek teljes körű politikai semlegessége szinte lehetetlen volt. Természetesen mindezt megelőzte Székely József ifjúkori életének idealisztikus időszaka, amelyről így vallott: „Erdőszentgyörgyön születtem, és (…) abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy már gyerekkoromban megismerhettem a környékbeli falvak világát, a falusi ember életvitelét, kenyérkereső szerszámait, (…) művészetét…” Ennek a meghatározó életszakasznak és az itt szerzett élményeknek köszönhetően – alkotásainak összeségét tekintve – szobrászata tiszta kifejezőeszközökre épül, az őszinteséget, a nyíltságot és a méltóságot tartva szem előtt. Székely József művészete alapvetően természetelvű, érdeklődésének központja az alakos ábrázolás. Fontos számára a figura látványának plasztikai megjelenítése a közérthetőség nyelvén. Anyaghasználatát a márvány, a műkő, a fém, a terrakotta és átmeneti anyagként a gipsz jellemzi, de szeretetteljes tisztelettel nyúl a fához, hisz gyermekkora anyaghasználati élményének elsődleges szereplőjeként tekint rá. Anyag­ismerete és technikai felkészültsége az azonos téma más-más anyagba való feldolgozására készteti, amely a realista kifejezésmódból egyfajta árnyalt stilizálás felé mozdítja el alkotó tevékenységét.

Női alakjai leegyszerűsödnek, amely a XX. század második felének új, európai irányzatainak megérkezését jelzik. Erről és főként az ezt megelőző időszakról Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész így ír az Erdélyi Művészeti Központ Szocrelatív című kiadványában: „Az erdélyi magyar művészetnek 1945 és 1965 között nemcsak ideológiai és az ehhez szorosan kötődő műfaji megkötései, de a szellemi mozgás mesterségesen idézett bénultsága miatt, valamint az avantgárd tradíció szinte teljes hiánya miatt is kizárt volt minden akkori európai kortárs törekvéshez való kapcsolódás. A periódus végén, de leginkább az 1965-től kezdődő úgynevezett „felezőidő” periódusában a stilizáló-absztraháló, majd az expresszionizmust és konstruktivizmust is érintő kísérletek eredményeként felbukkanó nonfiguratív törekvések ellenére a nemzetközi kortárs absztrakt művészethez való felzárkózásra nem volt semmi kilátás.” Székely József alkotói időszakának 1965 utáni szakaszában a nyugat-európai művészettől való fizikai és szellemi elszigeteltség korszelleme oldódni látszik, melynek bizonyítéka a néhány teljesen absztrakt, valamint konstruktivista kisplasztika. A változatos irányzatok ellenére legfőbb ihletforrása, mégis élettere, a Székelyföld marad. Alázattal és igényességgel mintázza meg nemzete kultúrtörténete nagy alakjainak portréit, amelyeket körplasztikákban, domborművekben és plakettekben fogalmaz meg. Így vélekedik erről az ambíciójáról: „Tudtam, itt olyan irodalmi személyiségek tanultak és éltek, akik örökre beírták nevüket a művelődés aranykönyvébe. Ilyen szellemi légkörben – mint képzőművész – feladatomnak tekintettem, hogy íróink, költőink emlékét szobrászati alkotásokkal is megőrizzem.” Ám véleményem szerint a legsikeresebb és – ennek okán számomra – a legfontosabb alkotások mégis a közvetlen környezetének személyiségeiből ihletett érzelmi naturalizmussal átitatott portrék. 

A portré a tradíció végeláthatatlan felmenőivel dicsekedhet, mint műfaj a különböző korszakok szobrászatának mindig előforduló kifejezési módja. A portré az emberi jellem centrumaként is kinyilvánítható. Rendszerint minden személyt meghatároz a külsője, melyben teljes entitása, megjelenése, egész alakja meghatározó, az arcunk egyfajta fénypontként értelmezhető, szellemi és fizikai szempontból egyaránt. A portré a mimézis útján való elemzés kihívásokkal teli, ám annál hálásabb témája. Kérdésként merül fel az, hogyha a szobrász szemével nézzük, voltaképpen mit is tekintünk portrénak? Portrénak tekintünk minden olyan plasztikai jelenséget, amely a következő méretekkel rendelkezi, 35 x 25 x 20 centiméter, vagy e méretekhez kisebb-nagyobb mértékben igazodik. Posztulátumként kijelenthető – ha egy portré nagyobb, mint két méter, akkor szükségszerűen meg kell jeleníteni a szeme, orra, szája elemeit, mivel csak ez segít a felismerhetőségben. Ha a kortárs szobrászat szűrőjén keresztül vizsgálódunk, akkor portrénak nevezünk minden olyan plasztikai manifesztációt, aminek szeme, orra, szája és füle van, vagy már portrénak nevezhető az a plasztikai jelenség is, ami valamilyen stilizált jel által portréra enged emlékeztetni. Esetleg portrénak nevezhetünk minden olyan plasztikai megjelenést, amelyet portrénak nevez a művészi intenció. A portré mint műfaj feltehetően nem fog eltűnni a szobrászat palettájáról, hisz korokat átívelően ez idáig is jelen volt, és valószínű, hogy a szobrászat szerves része lesz ezután is.  Mindezek tükrében kiemelten fontosnak tartom Székely József portrészobrászata jellemábrázolási és didaktikai tartalmának értékeit.

Az egyetlen nonfiguratív fém térplasztikáját 1979-ben állították köztérre, Kibontakozás címmel, amely a rendszerváltás után a meg nem értésnek köszönhetően eltűnt, megsemmisült. Pedig e vonal­plasztika kompozíciója egy erdélyi zseni egyetemes felfedezésének hiperbolikus dinamikájára engedett következtetni. Ennek okán párhuzamként merem állítani, hogy az innovatív szemléletet befogadni képtelen közösség hozzáállása nagy csalódást okozhatott Székely József szobrászművésznek is úgy, mint – a maga korában – a nem euklideszi geometria felfedezőjének egyaránt. Itt hívnám fel a figyelmet, hogy jelenleg Székely József két köztéri alkotása (a Bokályfestő lány és a Napozó nő) igen rossz állapotban van, amelyek esztétikájukkal szolgálják a várost és amelyek befogadásával, valamint elfogadásával a közösség egykor örömet szerzett alkotójuknak. Egy merész kijelentéssel javasolnám e két figuratív köztéri szobor – és a Bokályfestő lányhoz tartozó másik három allegorikus szobor – mihamarabbi restaurálását.
Megnyitószövegem legelső gondolataként a hitelesség fontosságát hangsúlyoztam. A Haáz Rezső Múzeum Képtára is erre törekszik, amikor a lokalitás jegyében az egykoron itt élő és alkotó művészek szakmai tevekénységét igyekszik minél nagyobb alapossággal feltérképezni, valamint a város lakói számára kiállítások formájában bemutatni. Továbbá az intézmény hitelességére és éberségére vall az is, hogy napjaink kortárs vizuális szemléletével is képes konstruktív módon együtt dolgozni, hisz tradíció és innováció a látszat ellenére összetartozik.
Ez a kiállítás nem hivatott Székely József teljes életművének bemutatására, hiszen a kiállítótér méretei nem teszik lehetővé e gazdag életmű minden egyes darabjának kiállítását. Ilyenképpen e megnyitószövegből is kihagytam a szakmai, életrajzi felsorolást, de természetesen nem hiányzik a kiállításból, hisz a szükséges információk megtalálhatók a külső teremben lévő pannókon. E szobrászati tárlat egy summázó összeállítással emlékezik egy olyan aktív alkotóra, aki minden bizonnyal jól érezte magát városunkban, és akinek a számos plasztikai momentum megragadását hálásan köszönjük. 

Berze Imre