–  Ha csak egyet emelhetne ki azon dolgok közül, amit a sport nyújtott önnek, mi lenne az?

– Rengeteget adott számomra ez a világ, de ha csak egy dolgot emelhetek ki, az a kitartás. A sport megtanított küzdeni, nemcsak másokkal, hanem önmagammal is. Megtanultam, hogy a kemény munka mindig meghozza gyümölcsét, és ezt a szemléletet vittem tovább az életem minden területére. Azon túl, hogy beszippantott a csapatszellem, sportolónak lenni rengeteg lemondással járt – az edzések és az állandó utazás sokszor hiányos pihenést jelentettek, de egyetlen percét sem bánom!

– Hogyan éli meg az aktív sport utáni életet, mivel tölti ki a hiányt?

– 1980-ban, az utolsó mérkőzés után döntöttem úgy, hogy visszavonulok. Ez­zel azon­ban nem szakadtam el a kézilabdától, tanárként és edzőként dolgoztam tovább. A legfontosabb vállalásom életre szólóvá vált: ez a gyerekeim nevelése. Minden tudásomat, amit az évek alatt felhalmoztam, átadtam nekik. Nem meglepő, hogy mindketten, Annamária és Ferenc is kézilabdázók lettek, és szép sikereket értek el. Így hát a kézilabda a családdal szoros egységgé vált, valójában sosem szakadtam el a sporttól.

– Hiányzik a pálya? Megtalálta-e „új” helyét?

– Természetesen hiányzik a játék heve, a szurkolók éneke, az öltöző hangulata – de nem hiányzik fájón. A visszavonulásban megtaláltam a méltó helyemet. Mára erősen él bennem az élmények emlékezete, ezek által én is tovább élem a kézilabdát. Minden sporteseményt nyomon követek, különösen a hazai női és férficsapatokét. Előszeretettel veszek részt egy-egy mérkőzésen, ha tehetem, szurkolok, itthon né­ha szakmailag is „belejavítok” a mérkőzésekbe. Ezen túl kertészkedem, számomra nincs jobb pihenés ennél, a föld ugyanis meghálálja a gondoskodást. Sokat mesélek a kisunokámnak, Máténak, akit a világ legnagyobb csodájának tartok.

– Van legkedvesebb emléke a kézilabdás vagy edzői időszakából?

– Nem könnyű kiemelni egyet, hiszen az egész pályafutásom egy gyönyörű kaleidoszkóp: minden mérkőzés, edzés, bevetés és utazás szinte katalizátora lett az életfilozófiámnak. Ha mégis kellene választani, akkor a montreali olimpia hangulatát emelném ki: az izgalom, az ünnepélyesség, az a páratlan nemzetközi közeg kimagasló volt, de a jugoszláviai világbajnoki ezüst­érem elnyerésének pillanata is örökre belém égett. Azt gondolom, mindez presztízst adott, de a gyermekek sikereiben is gyökerezik, hiszen a folytatás, az ő kézilabdájuk, az ő sikereik az én mentális örökségem is egyben. Ha újrakezdhetném, ugyanígy csinálnám végig, újra megélném mindezt, és közben minden percét élvezném.