Két alkotó, teremtő ember meghitt, bensőséges barátságának a részese lehettem – ezekkel a szavakkal adta át közlésre édesapja kéziratát Vetró András. A Kézdivásárhelyen élő és alkotó szobrászművész műtermében számos rajz, fényképfelvétel és plasztika tanúskodik a két teremtő, alkotó ember meghitt barátságáról.

Vetró Artúr és Nagy Imre barátsága 1949–50-ben mélyült el, abban a rövid, alig egyéves időszakban, amelyben mindketten a Kovács Zoltán festőművész által vezetett, frissen alakult Magyar Művészeti Intézet tanárai voltak. Vetró Andrásnak nincs emléke arról, hogy a két művész korábban ismerte-e egymást, vagy sem, de abban bizonyos, hogy ez idő alatt alakult ki életük végéig tartó barátságuk: Nagy Imre például kolozsvári tartózkodása idején Vetróéknál töltötte a karácsonyestéket, Vetróék pedig gyakran vendégeskedtek Zsögödön, olykor csak a gyermekeket küldték le Nagy Imréhez nyaralni.

Vetró András emlékszik egy jelenetre, ami egyik kolozsvári közös karácsonyozás alkalmával játszódott le.

– Minden karácsonykor nálunk volt Imre bácsi. Fejemre tette a kezét és nyomta, hadd lássa, mennyire erősödtem. Gyerekként nagyon szerettem a figyelem központjába kerülni, bohóckodni. Egy alkalommal

– olyan hároméves-forma lehettem – elővettem egy tányért, kormánykerékként tartottam magam előtt és burrogtam. Én voltam a sofőr. Érdekes, soha életemben nem volt autóm, de imádtam az autókat gyerekkoromban. És Imre bácsi rögtön-rögtön lerajzolt, olyan remek rajzot csinált...

Suhancként többször nyaralt Zsögödön.

– Ki voltam adva Imre bácsihoz, és ő tanított. Inasnak vett maga mellé: megbékéltem a méhekkel, megtanultam mézet pergetni. Megtanított csukászni. Pisztrángászáskor pedig arra figyelmeztetett, ne azon az oldalon álljak, ahol a nap árnyékot vet a patakra, mert akkor nem fogok semmit. S arra is felkészített, hogy medvével találkozhatunk. Ő sokszor rajzolt medvét, mint a 200 rajzban is látszik, de az ugyanaz a medve, káromkodott neki az öreg: „állj már meg, macikám, modellt kéne álljál nekem”, de az nem volt hajlandó. Elmozdult, mindig újra kellett rajzolja.

Egy alkalommal a kis Andris lett a modell.

– Imre bácsi háza közelében folyt a patak. Én lementem, leguggoltam, és etettem a kacsákat. Egyszer azt vettem észre, hogy Imre bácsi egy rajzpapírra rajzol. Nem mertem odanézni, nehogy megszűnjön a varázs. Gondoltam, hogy engem rajzol. Próbáltam keveset mozogni, továbbra is guggoltam, etettem a kacsákat… Aztán eltelt pár év, immár Kézdivásárhelyen éltem, és diákjaimmal felkerestem a Nagy Imre Galériát. Apor Mária gyönyörű aktjai mellett megláttam a kacsaetető fiúcska képét. Hát az én vagyok…! Nem mutatta meg nekem az öreg.

Erről jutott eszébe egy másik kép története: Nagy Imre elkészítette Vetró András menyasszonya, Bodoni Zsuzsa festőművész portréját. Nászajándéknak szánta az ifjú párnak.

– De nem adta ide, azt mondta, én nem tudok paszpartuzni. Majd ő paszpartuzza, keretezi, s akkor majd megkapom a képet. Sajnos időközben meghalt, s a kép bekerült a múzeum leltárába. Én csupán a vázlatot kaptam meg…

Vetró András úgy tartja, hogy a művészpályán apja és Nagy Imre indította el. Érdekes módon apja egy Nagy Imréhez kötődő történet révén látta meg fiában, hogy van szeme a művészethez.
– Szerencsém volt azzal, hogy nagyon szép művészalbumok között nőttem fel. Gyermekkoromban apámmal együtt az ókori Egyiptom művészetét bemutató albumot nézegettünk, s volt benne egy gyönyörű kép: egy fekete gránitból készült írnokfej. Hát ez Imre bácsi! – mondom apámnak, aki erre felnézett, mondván: hoppá, jó szeme van ennek a gyereknek!

Később mindketten tarisz­nyálták a művészpályára. Kettejük példáján nemcsak a művészethez került közelebb, hanem kezdte megérteni az élet értelmét is.

– Imre bácsi, amikor megtudta, hogy apám nyomdokaiba lépek, megkérdezte: Andris, te művész akarsz lenni? Mondom, szeretnék. Hát akkor tudod mit? – szegezte nekem a kérdést, megadva a választ is: naponta tíz mozgásrajz, tíz kroki. Ez ugyanaz, mint a hegedűsnek a mindennapi gyakorlás: ha kihagy egy napot, már fals dolgok jönnek ki. S akár szakad az eső, akár jönnek a vendégek, akár fáj a hasad, te azt a tízet megrajzolod!

Azóta is naponta krokizik Vetró András, mint ahogy krokizott annak idején Nagy Imre meg Vetró Artúr. Gyakran együtt is készítettek vázlatokat. S nemcsak vázlatokat, hanem – ami nem túl gyakran fordul elő a művészettörténetben – azonos időben készítették el egymás portréját: Vetró András a ma a csíkszeredai Nagy Imre Általános Iskola bejáratánál álló Nagy Imre-szobrot mintázta, Nagy Imre pedig Vetró Artúr portréját festette.

– S közben szapulták egymást, egyrészt, hogy álljanak rendesen modellt, ne mozogjanak, másrészt pedig szá­monkérték egymáson, hogy miként készítették el egymás portréját… – eleveníti fel a történteket Vetró András, aki szerint igaz, hogy nem mindennapi, különleges ember volt Nagy Imre, de nem volt annyira mogorva, rigolyás meg összeférhetetlen, mint amilyennek olykor próbálják némelyek bemutatni.

S elmesél egy tanulságos történetet:

– Éppen építették Imre bácsi háza mellett a galériát. Imre bácsi nagyra értékelte az ácsmester munkáját, és egy alkalommal behívta magához egy pohár ribizliborra. Miután a mester megitta a bort, kicsit fészkelődött, hogy még egy pohárral meginna. Akkor Imre bácsi azt mondta neki: „Nahát, akkor levágok neked egy kicsi ribizliágacskát, ültesd el, és csinálj bort!” – majd kérdéssel fejezi be a történetet: – Jézus mit mondott a halászoknak?

1972-ben Vetró András már Kézdivásárhelyen élt. Nyáron egy barátjával együtt kerékpáron bejárták a Székelyföldet, ez alkalommal bekopogtattak Nagy Imréhez. Látogatásuk alkalmával fénykép is készült, a néhai Dóczy András szobrászművész látható a felvételen.

– Imre bácsi egy kicsi bu­gyigóban – nem fürdőruhában! –, mezítláb ült a lépcsőn, s mikor meglátott, azt kérdezte: „Meddig maradtok?” Hát, Imre bácsi, legalább egy napot. „Na jó, de aztán nekem dolgom van!”

Akkor sem nehezteltem kijelentéséért, de most értettem meg igazán, hogy mi dolga volt. Felettem is jócskán eltelt az idő, de még mindig dolgozom. Kérdik is többen, miért nem hagyom abba. „Hagyd már abba, a galambok leszarják a szobraidat!” Na várj egy kicsit, válaszolom, nekem ki van mérve az időm, de nekem még dolgom van itt. Ez tart életben, meg a gyermekeim és az unokáim…

Apja és Nagy Imre iránti tiszteletből és szeretetből pedig átadja közlésre Vetró Artúr Nagy Imréről írt feljegyzéseit. Eredetileg monográfiának szánta…