– Tanárképző intézetet vezet. Hogyan látja a kezdő tanárok helyzetét ma a közoktatásban?

– Kezdő tanárnak lenni nagy kihívás, főképp az első lépések miatt. A versenyvizsgák sok fejtörést jelentenek, nem kimondottan a vizsga jellege miatt – bár arról is érdemes lenne vitát nyitni, hogy mit is mér pontosan az –, hanem leginkább azért, mert gyakori jelenség, hogy bár a kezdő tanárok többször is vizsgáznak, lelkesen, buzgón készülnek, nagyon nehezen kapnak egy címzetes tanári állást. Ez különösen érvényes az e téren telítettséggel jellemezhető tantárgyak esetében. A munkaerőpiacnak vannak merev tényezői is: hiába vannak jó tanárok, felkészült pedagógusok, akik kreatívan dolgoznának, nincs meghirdetendő állás, amivel hosszú távon tervezhetnének. És ha folyamatosan csak tanévekre tervezhetnek, akkor a bizonytalanság gyakran vezet oda, hogy elhagyják a tanári pályát, és más területen vagy máshol keresik boldogulásukat. 

– Ön évente több tucat egyetemi hallgatóval találkozik a tanárképzés elején, a pályaalkalmassági interjúk során. Mit tapasztalt, milyen motivációval jelentkeznek, azaz miért választanák a mai fiatalok a tanári szakmát?

– Mint ismert, a mi oktatási rendszerünkben a tanárképzés az alapképzéssel párhuzamosan zajlik, ennek előnyeivel és hátrányaival egyaránt. Általános tapasztalatom szerint azok a fiatalok, akik a tanárképzésre is jelentkeznek, egyrészt potenciális szülőkként is fontosnak tartják az iskolai oktatás folyamatainak megértését, másrészt sokan a tanári pályán képzelik el jövőjüket. Gyakori motiváció a tudásmegosztás öröme, az, hogy értéket teremthetnek és közvetlen hatást gyakorolhatnak a következő generációk fejlődésére. Ma már egyetlen szakma esetében sem jelenthető ki, hogy a diplomakiosztó ünnepség után véget érne a szakmai felkészülés. A tanári pályára vállalkozók esetében ez, úgy tűnik, egy erős motivációs tényező  – gyakran említik a személyes fejlődés lehetőségét is, a folyamatos megújulást, a szakmai autonómia és kreativitás kihívásait.

– Hogyan birkóznak meg a kezdő pedagógusok a gyakorlati tapasztalatlansággal? Olyan helyzetekre is gondolok, ha a diákok nem kezelik kellő komolysággal a helyzetet, vagy a kollégák számára is kihívást jelenthet, hogy új munkatársként teljes mértékben megismerjék és elfogadják az új, fiatal pedagógust?

– A kezdő tanári pozíció lehet előny is, abban az értelemben, hogy az illető korban közelebb áll az adott korcsoporthoz, s ezáltal sokkal jobban értheti és rugalmasabban kezelheti a fiatal generáció kommunikációs stílusát. Azt gondolom azonban, és ezt számos kutatás is alátámasztja, hogy a jó kommunikációs készség nem korfüggő, nem a kezdő vagy tapasztalt státus határozza meg, hanem inkább ennek a jellemzői, pontosabban az, hogy ki hogyan kezeli az osztálytermi helyzeteket. Egy olyan kreatív hozzáállástól függ, aminek fő jellemzői az odafigyelés, az empátia, a fejlődéskövetés és az összhangra való törekvés. A kezdő pedagógusnak az a kihívás, hogyan találja meg az egyensúlyt, hogy „se túl sok, se túl kevés” ne legyen. 

– Mit gondol, mi az, amiben leginkább segítségre szorulnak – vagy szorulnának – a pályakezdők az első egy–három évben?

– A mentorálásban. Egy mentor alapú tanítási gyakorlaton vesznek részt, aztán a versenyvizsga után gyakorlatilag magukra maradnak. Nagyon jó az autonómia és kreativitás lehetősége, ugyanakkor fontos lenne, hogy legalább az első két évben a kezdő pedagógusok még valamilyen szakmai mentorálásban részesüljenek, ahol egyéni kérdéseik megvitatására is kapnak lehetőséget. 

– Az oktatás tekintetében is felgyorsult változási folyamatok szemtanúi vagyunk, s bár senki sem tudja egyértelműen, milyen lesz a jövő iskolája, azt mindenki látja, hogy éppen most formálódik. Melyek a tanári pálya legnagyobb kihívásai a 21. század első felében? 

– Az tény, hogy napjainkban tanárnak lenni elsősorban állandó kérdezési létmódot feltételez, a kijelentések korszaka már tovatűnt. A mesterséges intelligencia megjelenése, az információrobbanás gyorsasága, a munkaerőpiac igényeinek folyamatos alakulása egy állandóan változó tanulási környezetet feltételez, és ebben a folyamatban a tanulási helyzetek szervezői is új kihívások előtt állnak. A legutóbbi Tanárok Akadémiája című rendezvénysorozatunk meghívottja dr. Lénárd Sándor, az ELTE habilitált egyetemi docense volt, aki a A jövő iskolája – Tanulás, tanár, diák 2035-ben címmel tartott rendkívül inspiráló előadást, és abban frappánsan így összegezett: „a jövő iskolája nem azt tanítja, amit tudnunk kell, hanem azt, hogy hogyan fedezzük fel, amit még nem tudunk”. Míg régen a tanár az ismeretek átadására összpontosított, ma már a diákok „zsebében” vagy tőlük egy klikkre levő ismeretek, információk keresésére, szelektálására, kritikus megközelítésére, észszerű rendszerezésére és ezek felelős gyakorlati alkalmazására kell figyeljen. És természetesen ezt tanári szemmel nézve rendkívül frusztráló is lehet, hiszen az a tudás, amit 30-40 évvel ezelőtt kőkemény munkával szereztünk meg, az is lehet, hogy már jelentőségét vesztette – de a pontosan elvégzett munkával, önszabályzó tanulással szerzett hozzáállás és értékrend érvényessége nem változik. Azt gondolom, hogy a tapasztalt generáció hozzáállása és a digitális térben gyorsan görgető keresők csak együtt tudják azt a kölcsönös egyensúlyt és támaszrendszert megteremteni, ami a fejlődést szolgálja. A személyiségfejlődés alakulását az érzelmi kötődések jellege, a tanár–diák viszony minősége határozza meg. 

– Pedagógusi pályán is nagyon problematikus a kiégés, az ún. „burnout” jelenség. Melyek erre az Ön kulcsszavai, hogyan lehet ezt kezelni?

– Ennek a kérdéskörnek nagyon gazdag és egyre bővülő szakirodalma van. A jelenség nem életkorfüggő, de különösen érinti a segítő szakmákat, és ezzel együtt a pedagógusokat is. Általában a túlterheltség, a demotiváció, a fölöslegesen elvégzett munka frusztráló és huzamos érzése váltja ki azt a telítettségérzést, melynek különböző szintjei és fokozatai vannak. Amit a szervezeti kultúra ehhez hozzá tud rendelni, az elsősorban a jelenség tudatosítása és az erre vonatkozó támogató, szükség esetén segítő környezet kialakítása. A szakirodalom viszont azt mondja, hogy ezeket a jelenségeket bizonyos mértékben meg is lehet előzni, például egy jól működő motivációs rendszerrel, prémiumokkal, azzal, hogy tiszteletben tartják a tanárok pihenési időszakát, a változatos képzési és továbbképzési kínálattal, a folyamatos visszajelzésekkel, amiket a pedagógus a vezetőség, de akár a diákok részéről kap az elvégzett munkájával kapcsolatosan. És természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni a jelenség egyéni oldalát sem…

– Mit tud tenni a pedagógus a diák motiválatlansága ellen?

– Tanárnak lenni folyamatos kérdés és válaszkeresés. Erre a kérdésre viszont nincsenek receptek, előre megtanítható válaszok. Tény, hogy a gyermek motiválatlanságát nem szabad figyelmen kívül hagyni vagy stigmatizálni. Az első lépés, hogy próbálunk kérdezni és megismerni, mi van a motiválatlanság hátterében, majd ennek függvényében keresni a megoldásokat. 

– Kommentálja a közösségi média egyik közkeletű aforizmáját: a mesterséges intelligencia fejlődésével és terjedésével akár meg is szűnhet a klasszikus értelemben vett pedagógusi pálya… 

– A jó hír az, hogy az óvónőkre, tanítókra, tanárokra szükség van és lesz a mesterséges intelligencia tovább virágzó korában is. Az érzelmi kötődés, bizalom, motiváció az önszabályzó tanulás feltétele, ehhez azonban támogató pedagógusokra, a diákok személyiségére figyelő, empatikus tanárokra van szükség. Ezt a tényt nemcsak a témával foglalkozó kutatások támasztják alá, hanem ha megnézzük például a szakmákra vonatkozó főbb jövőbeli trendeket, az láthatjuk, hogy a tanári pálya az egyike azoknak, amely fennmaradására a mesterséges intelligencia térhódítása sem jelent nagyobb veszélyt. Tehát a munkakör megmarad, annak tartalma és az elvégzéséhez szükséges kompetenciák azonban folyamatos bővítésre és átértelmezésre szorulnak. 

– Mit tud ehhez hozzátenni jelenleg a tanárképzés? 

– Az elmúlt félévben a romániai oktatási rendszerben is és az erre vonatkozó sajtóhírekben is gyakran került előtérbe a tanárképzés ügye, annak tartalma és reformlehetőségei. Több újítási javaslat is született, ezek megvitatását jómagam is aktívan követtem. Az gondolom, hogy a jelenlegi tanárképzési struktúrának főképp a tartalmi megújulásán kellene dolgozni, hogy a tanárjelöltek olyan eszköztárral lépjenek be az iskolai életbe, amelyek a gyermekközpontú döntéshozatal és a folyamatos önfejlesztés erőforrásai. Ehhez szükség van egy gyakorlatorientált képzésre, aminek megoldását nemcsak a gyakorlati órák növelésében látom, hanem az aktuális kutatási adatok, felmérések és ezek alapján történő fejlesztések tematizálásában, hiszen ez egyszerre hordozza a rugalmas rálátást és a folyamatos problémamegoldási eszköztár lehetőségét, azaz a felfedeztető, kutatásalapú tanulást. 

– Mit jelent ma a „jó tanár”?

– Sokat foglalkozunk ezzel a kérdéssel a tanárképzés során, már csak azért is, mert ezáltal jó lehetőség nyílik a tanárjelölteknek is a pályaválasztásuk tudatosítására. A „jó tanári” mutató egyértelműen a szakmai felkészültséggel kezdődik, hiszen ennek megalapozottsága által válhat inspirálóvá a diákok számára is. Második mutatóként a személyiségvonásokat, az énhatékonyságot, az önfejlesztésre való motivált jelenlétet emelném ki. E két dimenzió összehangolására alapulhat majd az a tény, hogy a tanári kompetenciák is folyamatosan bővülnek, átértelmeződnek, és ezekre minél rugalmasabb válaszok szükségesek.  

– Milyen jövőképet lát a tanári hivatás számára a következő évtizedben?

– A tanárképzés legvalószínűbb jövőképe több irányból rajzolódik ki. A rugalmas, kompetenciaalapú képzésben a szaktudás továbbra is az alap, melyet a digitális eszközök és adatvezérelt visszajelzések, a mentorált tanítás, az interdiszciplinaritás és kutatásalapú tanárképzés erősít. De mindezek mellett a másik alapvető dimenzió a mentális egészség fenntartása, az, hogy a diákközpontú tervezésben nem szabad megfeledkezni a tanárok jóllétéről sem, arról, hogy ergonómiai szempontból megfelelő környezetben dolgozhassanak, legyen lehetőségük a töltekezésre, joguk a szabadidőre és szervezeti szintű szakmai támogatásra és mentálhigiéniai megújulásra.