– 1957. május 20-án Önt letartóztatták. Mit mondana címszavakban az ez előtti életéről? 

– 1932. december 17-én Gyergyószárhegyen születtem egy székely család harmadik gyermekeként. Elemi iskoláimat a szülőfalumban, a kicsi magyar világban, 1940–44 között végeztem, majd a második világháború után Gyergyószentmiklóson folytattam gimnáziumi tanulmányaimat. 1953-ban érettségiztem, és Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetem földrajz–geológia szakára iratkoztam. Az 1956-os forradalom idején, október 26-án írtam egy levelet az Irodalmi Újság szerkesztőségének, hogy mit tehetnének az erdélyi magyarok a forradalom érdekében. A levél a Szekuritáté kezébe került, 1957. május 20-án, az utolsó vizsgám előtti napon letartóztattak. A bíróság bujtogatás vádjával hét évre, illetve hazaárulásért 20 évre ítélt. 

– Huszonévesen nyelték el a legkeményebb börtönök…

– 1958 novemberéig a szamosújvári börtönben voltam, ahol lázadás tört ki. Ennek leverése után az ország börtöneiből a hazaárulásért elítélteket – közöttük engem is – a pitești-i megsemmisítő táborba szállították. Közben voltam a văcărești-i és a dési börtönben is. Sokszor megvertek, brutálisan bántalmaztak, éheztettek, súlyos májbetegséggel is küzdöttem. 1964-ben nagyon rossz gazdasági helyzetben volt az ország, ezért amerikai segélyhez folyamodtak a vezetők, amelynek fejében a politikai foglyokat szabadon engedték, így én is hazatérhettem. 

– Mi várt Önre itthon?

– Hazatérésem után Ba­lán­bányán dolgoztam geológusként, de a tanulmányaim befejezésére csak 1968-ban kaptam engedélyt, végül 1971-ben szereztem geológusmérnöki diplomát. Közben a Szekuritáté folyamatosan zaklatott, ezért 1988-ban politikai menedékjogot kértem az Egyesült Államoktól.

– Hogyan? Nem lehetett egyszerűen besétálni az amerikai nagykövetségre.

– Csíkszeredába érkezett egy amerikai filharmonikus együttes, az előadás után vezetőjüknek átadtam az adataimat, és kértem, hogy segítsen a politikai menedékjog megszerzésének ügyében. Bár a levelem továbbítását nem vállalta, megígérte, hogy az ügyemet eljuttatja Washingtonba. Ez februárban történt, májusban a bukaresti amerikai nagykövetség konzulja és a felesége kopogott az ajtómon. 1988 októberében a családommal együtt elhagyhattuk az országot. Eladtam a Daciámat, hogy legyen pénzünk az útra. Vonattal mentünk Bukarestből Rómáig, de a jugoszláv határnál az összes pénzemet elvették, Rómában a kis csomagjainkat nem adták oda, amíg nem fizettünk. Szorult helyzetemben a magyar nagykövethez fordultam, de ő a konzulátusra küldött azzal, hogy a golfpályáról jön, nincs nála a tárcája, ott meg a konzul azzal csapta be előttem az ablakot, hogy szégyelljem magam, román létemre forduljak a román követséghez. Végül a Jehova tanúi dobták össze a pénzt. Ez az élmény végleg megerősített abban, hogy nem Magyarországra, hanem tényleg Amerikába megyek tovább. 

– Amerikában mi fogadta?

– St. Louisba kerültünk, Missouri állam legnagyobb városába. A Katolikus Karitász intézett nekünk egy lakást, amelyben mindössze két ágy és egy asztal volt. Mindent, ami az élethez kellett, a két kezünkkel kellett megszereznünk. Októberben indultunk, novemberben érkeztünk, decemberben mindannyian dolgoztunk. Az első öt év nagyon nehéz volt. Bevallom, sokszor a szemetes mellől szedtük össze, ami kellett a lakásba. Aztán lassan beindult az élet. Én azonban infarktust kaptam a munkahelyemen. A felépülés után a feleségem egy szállodában, a lányok vendéglátóhelyeken kezdtek dolgozni, öt év után mind a négyen megkaptuk az amerikai állampolgárságot is. Végül egy nagy banknál dolgoztam, tíz év után onnan mentem nyugdíjba. A kitelepedésünk után először 1994-ben jöttem haza.

– Térjünk vissza a gyermekkorára: akkoriban sem volt idegen Ön számára a szegénység és a nélkülözés, a háború elől is menekülniük kellett. Szárhegyről, esőben, hóban gyalog járt Gyergyószentmiklósra iskolába. Hogyan emlékszik ezekre az időkre?

– Édesapámat még a magyar időkben, 1944-ben elvitték munkaszolgálatra Békásra futóárkokat ásni a katonáknak, de onnan szerencsésen hazakerült. Szep­tember 7-én betörtek Gyergyóba a partizánok. A Gac-oldalban a székesfehérvári század táborozott, éjjel lemészárolták őket. Végül a magyar katonaság kiadta a parancsot, hogy el kell hagyni a falut, mert a környék hadszíntérré válik. Édesapám befogta a teheneket, felültünk a szekérre, a falustárssakkal Maroshévízig jutottunk, ahol egy magyar tiszt megállított, és mondta, hogy nincs értelme továbbmenni, mert az oroszok már a közelben vannak. Kelemen-patakánál letáboroztunk kilenc napig, aztán hazatértünk a faluba. Szerencsére csata nem volt, így a község nem nagyon volt feldúlva, ellentétben a szegényes otthonunkkal, de kezdődött az új élet: immár nem a magyar világ, hanem a román. Nehéz idők voltak. Nagy nyomorúság volt akkoriban. 1947-ben hatalmas szárazság sújtotta Gyergyót és Csíkot: nem termett semmi, hónapokig nem volt kenyér, nem volt mit enni. Nemcsak nekünk, senkinek sem.

– Legnagyobb álma az volt, hogy tanulással, jó állást szerezve segíthessen családja anyagi helyzetén.

– Igen, azért akartam mindenáron továbbtanulni, de azért is, mert kis termetem miatt nehezen bírtam a fizikai munkát. Gyermekkoromban édesapám készített nekem kicsi villát, kicsi gereblyét, mert látta, hogy nem nagyon boldogulok a nagy szerszámokkal. Egyszer azt mondta: „Fiam, a nehéz sorsból való kiszabadulásnak egyetlen útja van, ha tanulsz.” Így kerültem aztán Gyergyószentmiklósra iskolába, és tényleg az volt minden álmom, hogy tanuljak, mert láttam, hogy drága jó szüleim nagy szegénységük ellenére mindent megtettek azért, hogy tanulhassak. Emlékszem, egyetemista voltam, semmi jövedelmünk nem volt. Édesanyám havonta küldött húsz lejt. A tehén tejét eladta, abból gyűjtötte. Egyszer írt egy levelet: „Édes fiam, ne haragudj, nem tudok több pénzt küldeni, mert elvitték a tehenet.” A rendszer annyi tejet követelt beszolgáltatásként, amennyit a szegény jószág nem tudott adni, s elvették tőlünk. Akkor éreztem meg először igazán, hogy a rendszer, amiben élünk, nem jó. Hazamentem, lementem a néptanácshoz, és összevesztem mindenkivel: hát mit jelent a „népi demokrácia”, ha a szegény embertől elviszik az egyetlen jószágát? Meg is fenyegettek, hogy vigyázzak a szájamra, mert bajom lehet belőle. A kollektivizálás idején nekünk ugyan kevés birtokunk volt, de így is be kellett volna állni a kollektívbe. Édesapám nem akart, ezért meghurcolták. Rettenetes idők voltak. Tudom, vannak, akik visszasírják a kommunizmust, de Isten őrizzen mindenkit attól, hogy még egyszer ilyen rendszer legyen, mert kegyetlen, könyörtelen, és semmibe veszi az embert.

– ’56-ban aztán megírta azt a bizonyos levelet, és egyszer csak az egyetem portájára hívatták.

– Pontosan emlékszem: ebéd után történt. Feljött a kapus, és mondta, hogy Szilágyi Árpádot keresi három fiatalember. Lementem, ott álltak hárman. „Szi­lágyi Árpád?” Mondtam: igen. „Ebédelt?” – kérdezte. Mondtam: igen. „El kellene jöjjön a Szekuritátéra, hogy valakiről adjon véleményt.” Közben lefelé indultunk a lépcsőn. Láttam, hogy még valakik figyelnek minket. Ahogy leértünk, ők is hozzánk szegődtek. Elérkeztünk egy kicsi autóhoz – megjegyzem, életemben akkor ületem először autóban. Elvittek tehát „véleményt írni”, amiből aztán hét év lett, mert letartóztattak. A kihallgatás után a Szekuritátéról egy ponyvás teherautón átvittek a szamosújvári börtönbe. A kocsiban már volt egy rab, csíkos ruhában. Akkor láttam életemben először rabruhát. Odaültem mellé. A börtön udvarán a kocsi megállt, a sofőr leszállt, a katona is, aki köztünk ült. Mi is leszálltunk. Akkor bemutatkozott a férfi: „Venczel József vagyok, Csíkszeredából.” Kérdeztem tőle: „Hogy van maga csíkos ruhában?” Azt mondta, már nyolc éve le van tartóztatva, most visszavitték a kolozsvári Szekuritátéra, valamit még érdeklődtek tőle. Kérdeztem, hogy bírta ki? Azt mondta: „Kicsi barátom, az ember sok mindent kibír.” Pont dél körül volt ez, és láttam két nagy csebret, étel volt benne, de rettenetes szaga volt, mondtam is Venczel Józsefnek, készítik a disznóknak az ételt. Erre ő: „Tudja meg, hogy mi leszünk azok a disznók, akik azt megeszik.” Nagy fekete legyek voltak a cseber szélén… Ő még azt is mondta: „Az illata alapján valami finom lehet.” Így találkoztam Venczel Józseffel, akit a Márton Áron-perben ítéltek el. A püspök urat később kiengedték, de ő – talán 25 évre ítélték – ott maradt a börtönben, ’64-ben szabadult a politikai amnesztiával. Aztán, amikor ’71-ben végeztem az egyetemet, Kolozsváron egyszer összefutottam vele. A Babeș egyetemen kapott állást a levéltárban, de szegény nagyon meg volt törve, öregedve, beteges is volt.

– A börtönben rengetegszer bántalmazták, sanyargatták. Mi segített túlélni?

– Az Istenbe vetett hitem tartott életben és adott reményt. Akinek nem volt hite, reménye abban, hogy nem kell letöltenie a rá rótt sokéves büntetést, hogy valamilyen csoda folytán egyszer mégis kiszabadulhat – az nem élte túl, ott pusztult el. Hála a Jóistennek, otthonról, édesanyámtól és édesapámtól erős katolikus nevelést kaptam. Ebben a hitben nőttem fel, és ez tartott meg. Nem volt olyan pillanat, hogy feladtam volna a reményt, hogy egyszer kijutok. Karácsonykor mindig azt mondtam a börtöntársaimnak: „Ne búsuljatok, húsvétra hazamegyünk.” Húsvétkor meg azt: „Ne csüggedjetek, karácsonyra otthon leszünk.” Élt bennem a remény, hogy eljön a szabadulás ideje, és hála Istennek, 1964-ben el is jött.

– A börtönben volt egy „rózsafüzére”, amelyhez egy különleges történet is fűződik. 

– Igen, a pitești-i börtönben történt. Volt nálam egy ócska sapka, a bélése ki volt szakadva, és abba a kis résbe rejtettem el egy apró karikát. Egy börtöntársam készítette egy orvosságosüveg műanyag kupakjából: faragott tíz kis fogat, mint egy miniatűr rózsafüzértizedet. A karikát az ujjamra húztam s számoltam vele az imádságot. Egy kis rongyba csomagoltam – még a rongy is nagy érték volt a börtönben –, és betettem a sapka belsejébe. Havonta megmotoztak: kivittek a folyosóra, meztelenre vetkőztettek, és az őrök átkutatták minden ruhánkat. Pont ahhoz az őrhöz kerültem, aki a veréseiről volt hírhedt. Pitești-en a verés a napi program része volt: az őr bejött a cellába, rábökött 5-6 rabra, azokat kivitték, és másfél méteres gumislaggal ütötték őket. Ahány csapás, annyi csík maradt a hátukon. Ez a verőlegény a sapkámban kitapogatta és megtalálta a karikát. Elkezdtem remegni, már éreztem is a hátamon az ütéseket. Észrevette, és megkérdezte: „Mitől félsz?” Nem mertem megszólalni. Elővette a karikát, nézegette, kérdezte, mi az. „Karika.” Kérdezte, mire való. Nem mertem megmondani. „Mondd el őszintén, mire használod, nem foglak bántani.” Elmondtam neki, hogy ezen imádkozom. Kérdezte: „Kiért?” Soroltam: a börtöntársaimért, a bátyámért – aki szintén börtönbe került –, a szüleimért. „És kihez imádkozol?” Mondtam: „A Jóistenhez, Szűz Máriá­hoz.” Ekkor közelebb lépett, és halkan azt mondta: „Imádkozz Jézus Krisztushoz, Ő majd megszabadít!” A karikát visszatette a sapkámba, ledobta a ruhák közé, és nem bántott. Ujjongott a lelkem. A cellában sok pap volt, közöttük Alexandru Rusu, a balázsfalvi görögkatolikus püspök. Elmeséltem neki, mi történt, ő is ujjongott, és mindenkinek mondta: ez Isten üzenete, hogy nem szabad feladni a reményt. Azt mondta: „Meg fogunk szabadulni.” 1961-ben Pitești-ről Marosvásárhelyre vittek. Megláncolva: bilincs a kezemen, lánc a lábamon, a kettőt egy harmadik lánc kötötte össze. Így raktak fel a vonatra, onnan egy teherautóra, majd a Szekuritátéra. Újabb pert rendeztek ellenem, és ebben még 22 évet kaptam. Az első ítéletem 1957-ben bujtogatás miatt hét év börtön volt, majd hazaárulás vádjával 20 évre ítéltek az Irodalmi Újságnak írt levél miatt, majd ’61-ben még 22 évet kaptam „rendszerellenes tevékenységért”. A marosvásárhelyi tárgyalás után már nem vittek vissza, hanem Désre kerültem. Ennek köszönhetem, hogy megmenekültem attól a további nyomorúságtól, amit a többieknek Pitești-en el kellett szenvedniük. Összesen 49 évre ítéltek, ebből végül hetet ültem le.

– Mit tart a legembertelenebb dolognak, amit Önnel műveltek a börtönben? 

– Rengeteg eset volt. Pitești-en körülbelül nyolcvanfős cellában voltunk. Az embertelen körülményekre a börtönőrök még rátettek, ahol csak tudtak, megaláztak minket. Amikor megérkeztünk, az őr megkérdezte, ki a legidősebb. Volt egy bukaresti idős ügyvéd, béna volt, járni sem nagyon tudott. Ennek ellenére kivitték a folyosóra. A legfiatalabb én voltam, engem is kivittek, levetkőztettek. Itt fontos megjegyeznem, hogy a szamosújvári börtönlázadás egyik oka az volt, hogy a politikai foglyok levelezési jogot kértek. Az őr ezt gúnyosan fel is emlegette: „Kapcsolatot akartál teremteni a családdal? Tessék!” A nyolcvanéves ügyvédet teljesen meztelenre vetkőztették, nekem pedig azt parancsolták, hogy menjek oda, „telefonáljak” a fenekébe, és mondjam utána a szöveget, amit diktált: „Édesanyám, drága, itt vagyok stb…” Ezt tartottam a legkegyetlenebb megaláztatásnak, de mindennap megvertek valakit, és mindenki sorra került. Különben, amikor megérkeztünk Pitești-re, a börtönigazgató így fogadott: „Innen senki nem megy haza élve. Azért hoztak ide titeket, büdös banditák, hogy itt pusztuljatok el.” És valóban: a rabok jó része ott halt meg. Az, hogy én megszabadultam, a Jóisten kegyelme. 

– A börtönévek után sem volt könnyű az élete: a Szeku folyamatosan zaklatta, rossz körülmények között lakott, gyermekeit nem vették fel egyetemre… Miért döntött aztán mégis úgy, hogy Amerikából hazköltözik?

– A lányaim Amerikában végezték az egyetemet. A kisebbik a NASA-hoz került, ott dolgozott. Aztán 2005-ben egy gyilkos megölte. Elhamvasztottuk, és még abban az évben hazahoztam a hamvait Csíkszeredába, a Kalász negyedi temetőbe, ott helyeztük örök nyugalomra. Annyira ragaszkodtam szegény Hajnikához, hogy a temetés után nem volt lelki erőm visszamenni Amerikába. A feleségem és a nagyobbik lányom visszament, én pedig itt maradtam. Egy évig mindennap kimentem a sírjához. És azóta is itt élek, a feleségem és a nagyobbik lányom ma is Amerikában van.

– Árpi bácsi neve összefonódott a Mennyből az angyal verssel. Közeleg a karácsony. Mit kér a mennyből jövő angyaltól?

– Mit kérhetnék? A legfontosabbat: békét. Ez mindenkinek jót tenne. Adja meg a Jóisten, hogy béke legyen az oroszok és ukránok között, és szűnjön meg minden háború. Azt is hangsúlyozom, ugyanolyan magyar vagyok, mint az anyaországi magyarok, és nem titkolom, hogy meggyőződésem szerint kormánypárti. Azt szeretném, ha a jövő évi választáson a jelenlegi kormány politikai iránya ismét támogatást kapna, kényelmes többséggel. Adja meg ezt a kegyelmet a Jóisten nekünk, székelyeknek és az anyaországi magyaroknak.

– 93. születésnapját üli. Gondolta valaha, hogy ilyen kort megér?

– Nem, soha. Ez már szép, hosszú élet. Drága jó édesanyám 86 évig élt, már azon is csodálkoztam, hogy milyen sok. És lám, én őt is túléltem. Nem tudom, mennyi van még hátra, de most már minden nap egy ajándék. Szeretek élni, ragaszkodom az élethez, és szeretném, ha amit még kapok, azt jó körülmények között tölthetném. Hála a Jóistennek, most mindenem megvan, semmiben nem szenvedek hiányt, és jó az egészségem is. Amit még kapok, azt mind megköszönöm, számomra minden nap új ajándék.