Sándor bácsi gyermekkoráról azt mondja, az év nagy részében mindenféle mezei munkákkal foglalkoztak, tél idején erdővágással, „mert akkor nem volt annyi mezei munka, viszont valamiből meg kellett élni”. Hajnalban mentek ki az erdőre, hol lóval, hol gyalog. 

– Hideg volt, Sándor bácsi? 

– Há’ volt hűvösség biza. Háziszőtt posztónadrágokban, vastag ingekben, szőttes, vastagabb kabátokban jártunk. S sapkában, mert hajonfejt nem lehetett járkálni. 

– Gyermekként milyennek látta a gazdálkodó életet? 

– Szerettem édesapámmal menni ki az erdőre. Az iskolát azt nem annyira, mert nem tudtam tanulni. Négy osztályt követeltek akkor, hogy kell járni. Nem es volt úgy alkalom, hogy tanulni lehessen, a szülők se tudtak írni s olvasni. Ők nem tudtak ilyesmire tanítani, az iskolába, amit tudtunk, tudtunk, s azzal maradtunk. Dolgozni kellett, szakmát nem tanultunk ki, s így más nem maradt, csak a munka. 

– Érezte azt valaha, hogy nem ilyenforma életet szeretne? 

– Nem lehetett, mert belé voltunk élődve ebbe a munkába, ebbe az életbe. Ezt szerettük, mert egyéb nem volt. Kicsike voltam, hatéves körül, s már mentem ki az erdőre a felnőttekkel pásztorkodni, vigyázni az állatokot. Legtöbbet nyárban ott voltunk künn az erdőn a marhákkal, csordapásztorok voltunk. Másod-, harmadmagunkkal mentünk ki, s ott töltöttük a hónapokat. 

– Nem féltek a medvéktől? 

– Ott félés nem volt. Nem volt idő se félni, de nem es volt mitől. Akkor a vadak nem úgy jártak, mint most. Medvével soha nem találkoztam, pedig erdő között jártunk, mindenhol voltunk.

– Hogy teltek a napok? 

– Reggel fel kellett kelni, amihelyt virámodott. Az állatokot fel kellett venni a helyből, ahol hevertek, el kellett gyűjteni egy darab helyig, s akkor elcsapni, hogy majd térjenek vissza. Gyermekként ilyenkor játszottunk, felnőttként fát vágtunk, s végeztük a mindenféle dolgot, amit kellett. 

– S mikor szórakoztak? Na meg hol?

– Legényként vizitába jártunk, s mulatni mentünk, az volt a szórakozás. A kultúrban voltak mulatságok, zenészek voltak, s odajártunk vigadni. Akkoriban ez volt vasárnaponként a szórakozás. A feleségemet is egy ilyen mulatságon ismertem meg. Jobban mondva már ismertem hamarabb is, de mikor a katonaságból hazakerültem, azután kerültünk essze. 

– Hol volt katona? 

– Gyulafehérváron, másfél évig, de hát ott es csak dolgozni kellett jóformán, mert hidakat csináltunk, hidászok voltunk.

(Beszélgetésünk közben megkínáltak egy finom kávéval, fáradt voltam, ilyenkor feketén szoktam inni. 

– No, cukrot nem teszen belé? 

– Nem, jó ez így feketén. 

– Hát úgy es fekete, ha megcukrozza.)

– Mit ettek, ittak az erdőn?

– Laskát, puliszkát s pityókát, az volt a legtöbb. Szalonna, túró, kenyér került a tarisznyába. Pálinka gyéren volt, nem sűrűn került akkoriban.

– S mi volt helyette? 

– Jó forrásvíz. Nekihajoltunk, s úgy ittunk belőle, mert csésze nem volt nálunk, csak az esztenán volt edény. Az állatokkal, mikor mentünk, legeltettük őket, oda nem vittünk magunkkal ilyesmiket. Nekifeküdtünk a forrásnak, jót ittunk belőle, s mentünk tovább. 

– Vissza a faluba mennyire húzott az ember szíve?

– Akkorjába kívánkoztunk a faluba, mikor nem lehetett bejönni. Főleg ameddig gyermekek voltunk. A szülők váltották egymást, egyszer egyik volt kint az erdőn, s a másik a faluban, váltották egymást, de a gyermekek kint voltak állandóan. Meg kellett szeressük, mert nem volt kivétel, ezt kellett csinálni egyvégbe. Kellett figyelni a marhákat, hogy melyik hol jár, mit csinál, ne maradjanak el egymástól…

– Olyan volt, hogy elmaradt egy-kettő?

– Volt há’, s kerestük. Már ismertük az állatokot, benéztünk közikbe, s láttuk, ha valamelyik hiányzott. Tudtuk, hogy melyik volt rosszjáró, s melyik volt jójáró. A rosszjárókot figyeltük, mert tudtuk, hogy mennek el a többiektől. Általába estefelé vettük észre, ha elmaradt egy, mikor kijöttek a pusztába, s akkor másnap reggel kerestük.

– Mindig megkerült?

–Meg há’. 

– S ha nem került volna?

– Akkor a fele kár az inasé. De úgy nem volt. Szerencsére. 

– Még mi volt a dolga csordapásztorként?

– Fejni nem kellett, mert meddők voltak. Ha esetleg valamelyik lesántult vagy valami baja lett, akkor az egyik gyermeket beküldték a faluba, hogy szóljon a gazdának, hogy az állatot vagy haza kell vinni, vagy meg kell kezelni. 

– Mivel kezelték meg?

– Ha a lába fájt, akkor degettes sót kentünk a körme közé, az segített. Ha a szája fájt, akkor ecetes tárkonyt hoztak ki, s azzal bé kellett súrolni a száját az állatnak. Úgy mondták, a szája belül lefőtt, olyankor nem tudott enni úgy, ahogy kellett volna. S amikor nem tudtunk mi ott elbánni véle, akkor haza kellett hajtani vagy vinni, s a gazda otthon kikezelte.

– Mikor mentek ki a marhákkal az erdő alá? Mikor kezdődtek meg a legeltetések?

– Május közepén hajtottuk a marhákat általába, mikor kezdett lenni új fű. Volt olyan eset is, hogy kimentünk a havasra a marhákkal május tizenötödikén. Ott voltunk három-négy napot, akkor egy nagyot havazott, s haza kellett hajtsuk őket. S itthon voltunk három napot, s mentünk vissza.

– Milyen szép emlékei maradtak meg ezekből az időkből?

– Olyan erőst szép emlékeim nincsenek. A pásztoréletnek megvan a maga szépsége, de azért nem volt könnyű. Volt olyan es, hogy gyermekek voltunk, hazajöttünk megváltozni, más ruhát venni magunkra. S biza nem jólesett, hogy a más gyermekek itthon a faluba játszottak, s nekünk kellett menni a havasra. Olyan tíz kilométerre volt, s kellett menni vissza. Tarisznyába tettek valami kicsi csomagot, ételt, ezt-azt, s azt fel a hátacskára, s kellett menni. Nem olyan gyermekkorunk volt, mint amilyen a mai gyermekeknek van, az már egyszer bizonyos.