– Hová vezethető vissza a történelmi múlt, a helyi értékek iránti érdeklődése? 

– Egyértelműen gyermekkoromban vannak ennek az irányultságnak a kezdetei: nagyanyám vallásos asszonyként mindig bibliai történeteket mesélt nekem, amelyeket élénk fantáziámmal magam elé képzeltem. Később, középiskolás diákként 1971-ben írtam egy dolgozatot a szárhegyi Lázár-kastélyról, amellyel díjat nyertem egy diákkonferencián. A nyertesek jutalma egy ingyenes tábor volt Topánfalvára, az Erdélyi-szigethegységbe, ahol sok mindent láttunk. Ekkor már egyértelmű volt, hogy történelem–filozófia szakra felvételiztem az egyetemre, ezt el is végeztem. Bár a rokonságban sok pedagógus volt, én nem erre a pályára készültem, a történelem érdekelt l’art pour l’art alapon, időközben szerettem meg a tanítást. Pedagógusi pályafutásomat Gyergyóremetén kezdtem 1978-ban, és itt fejeztem be 2019-ben. Eközben 28 évig igazgatója is voltam a Gyergyóremetéhez tartozó csutakfalvi Balás Jenő Általános Iskolának.

– Pedagógusi pályája során milyen elvek mentén foglalkozott a diákokkal? Hogyan tudta elérni, hogy érdeklődést mutassanak a történelmi tények, a múlt és jelen kapcsolódásai iránt?

– A pedagógusi pályának három alappillére kell legyen: a szakmai felkészültség, az erkölcsi tudás és ennek a kettőnek az érvényesítése. Mindig szem előtt tartottam a pedagógia egyik törvényét, az optimizmust, miszerint minden gyermek lelkéhez hozzá lehet férni, jobbra nevelni, hatni rájuk. Fontosnak tartottam a szűkebb hazánk megismertetését, ezért sokat vittem kirándulni őket. Felméréseket is végeztem, arra voltam kíváncsi, hányan voltak iskolán kívüli programként a ditrói nagytemplomban, a Kis-Cohárd csúcsán, a marosvásárhelyi állatkertben, a parajdi sóbányában – és meglepődtem, milyen kevesen. Ezt szem előtt tartva szerveztem a kirándulásokat, hogy először a hozzánk legközelebb eső nevezetességeinket ismertessem meg velük. Útközben mindig meséltem – nemcsak történelmet, hanem a természeti környezetről is, hiszen ha nem teszem ezt meg, a gyermek csak köveket, vizet, füvet látott volna, nem tudja megérteni ezek fontosságát. Megtanítottam őket, hogyan kell egy utunkba eső forrást kitisztítani, felismerni a madarak hangját, és még sok más, általam hasznosnak tartott tudást osztottam meg velük.

– Az EKE aktív tagja, az egyesület kétszer is Önnek adományozta a Tavaszi Sándor-díjat; jelenleg is publikál az Erdélyi Gyopár folyóiratba, honismereti túrákat szervez, részt vett a helyi tájház létrehozásában, és hogyha Remetére érkeznek turisták, őket is elkalauzolja a település nevezetességeihez. Szerteágazó érdeklődése mentén számos témával foglalkozott Gyergyóremete tekintetében is, többek között a tutajozás jelentőségével kapcsolatban.

– Elmentem Déváig, tutajkikötőket keresve, dokumentumokat gyűjtve plébániákon, önkormányzati levéltárakban. Két évvel ezelőtt vettem részt egy Gyulafehérváron tartott konferencián, ahol elindítottuk a Nemzetközi Tutajszövetséghez való csatlakozást, szeretnénk, ha Románia is tagja lenne a szervezetnek. Emellett a remetei falunapok alkalmával többször felelevenítettük ezt az egykor megélhetést és foglalkozást is jelentő tevékenységet.

– Említsen néhány kedvenc helyet, ahová mindig szívesen tér vissza!

– Több ilyen is van: sokszor visszajárok Fehéregyházára –  Petőfi miatt, az aradi vértanúk kivégzésének helyszínére, valamint a Bethlen Gábor fejedelemhez kötődő emlékhelyekre, de szívesen időzök a csíksomlyói kegytemplom előtti téren is.

– Milyen kiadványon dolgozik épp?

– Gyergyó kultúrája 1880-1914 között: ehhez a témakörhöz nagyon sok anyagom gyűlt össze. Halála előtt nem sokkal átnézte a jegyzeteimet Imreh István professzor, és tetszését fejezte ki, bár megjegyezte, hogy helyenként pesszimista hangvételű. Azzal érveltem, hogy a székelyeknek itt nagyon nehéz volt, hiszen a legterméketlenebb vidékre telepedtünk le, és sokszor hullattuk vérünket a történelem során. A professzor így zárta le a beszélgetést: a székelység jelenleg is Európa legerősebb nemzeti kisebbsége, amely nem alkuszik meg, ezt figyelembe kell venni! Átnéztem a jegyzetei­met, és igazat adtam neki, a pesszimista hangnemet száműzve az írásokból.