A történet főszereplője a csetlő-botló, más­naposságtól szenvedő Bérenger (Kónya-Ütő Bence), aki tétlenül és kiábrándultan ücsörög barátjával, Jeannal (Pálffy Tibor) egy párizsi ká­vézó teraszán.

Rinocéroszrali

Bérenger, bár ránézésre sok­kal szürkébb alak, mint az excentrikusan öltözködő és szó­nokló Jean, mélységesen szenved a munkaalapú társa­dalmi rendszerben ráerőltetett irodai dolgozó szerepében. Erőt­lenül próbál ellenállni – főleg alkohollal –, de tudja, muszáj megfelelnie a szigorú szabályokra épülő világnak. Ezt az eszmefuttatást szakítja meg a váratlan fordulat: egy rinocérosz masíroz végig az utcán. A valószínűtlen történés hatalmas zavart okoz, a tények és az azt követő dilemmák káoszba fullasztják az addig eseménytelen délelőttöt. Afri­kai vagy ázsiai rinocérosz? Hogy kerül ide? Mit akar? Hány szarva van? Mindenki be­szél és elbeszél egymás mel­lett, groteszk monológok és hablatyolás keletkezik a felborult rendszerben. Béren­ger igyekszik nem törődni túlságosan az esettel – hisz önmagában azért nem lehe­tetlenség egy orrszarvú elsza­badulása. Ám a következő na­pokban gyakorivá, sőt, lassan hétköznapivá válnak a hasonló esetek. Ahogy egyre több rino­cérosz masírozik a város utcáin, úgy egyre kevesebb em­bert látni. A fiatalember rádöbben, hogy az őt testileg-lelkileg kizsigerelő társadalom, amelyről mindeddig lemon­dással beszélt, most valóban egzisztenciális veszélyben van. Az emberi morál és a ter­mé­szet törvényei, a normális és abnormális, az ellenállás vagy a tömeg soraiba való be­állás nagy ellentétei között ingadozva próbálja a ‘jobb’ sorsot választani magának – már amennyiben a sors vá­lasztható.

Felrázott ösztönök – szereplőben és nézőben

Az előadás, bár kérdésfelvetése rendkívül komplex, látvány­világát tekintve egyszerűségre törekszik. Materiális díszlet helyett a hang és a fény töltenek be jelentésképző szerepet. A kre­atív, letisztult esztétikát effektusokkal ellenpontozzák, amelyek intenzitása olykor fi­zikai diszkomforttá erősödik. A szereplőket érő zavaros in­gerek a közönséget is köz­vet­lenül érintik ezáltal. A ren­de­zés és a látvány követ­ke­ze­sen igyekszik zsigeri hatást okozni: a nézőt kényelmetlen helyzetekbe hozza, frusztrálja, a „normálisnak” tartott színészi-színházi etikát kiforgatva vonja be a történetbe. A dilemmák, amelyekkel a főszereplő szem­­besül, a közönség dilem­má­i­vá is válnak. A színé­szek fizikai közelsége és já­té­ka által a testiség, az em­beri-állati ösztönök feléb­rednek a színpadon és a néző­téren, a befogadóban is.
Ezt erősíti meg a színpad struktúrája is. A játéktér kicsi, nem mindennapi módon egy, a nézőteret kettévágó, kifutószerű sáv. A pár sornyi közönség testközelből ta­pasztalja meg a színpad va­lóságát, kapkodnia kell a fejét, hogy követni tudja, mikor mi történik a tér két oldalán. Szemben a közönség másik fele van, ez a szimmetria pe­dig tüköreffektust hoz létre, mintha önmagunkat látnánk odaát. Ez az önreflexióra való felhívás végigköveti a darabot. Az előadás tetőpontján a főszereplő végighordoz egy szó szerint görbe tükröt, emlékeztetve a nézőt, hogy a felvetődő örök érvényű meta­fizikai és szociopolitikai di­lemmák a társadalom egé­szét érintik, és nem lehet ebben passzív szemlélő marad­ni. A játék részei vagyunk, ha tetszik, ha nem.
A szereplők hatalmas ma­gas­ságokat és mélységeket él­nek meg a színpadon. Az eleinte elidegenítő, válasz­tékos nyelvezetű, cinikus színészi játék abszurd, felszínes va­lóságot alakít ki, amelyet érezhetően be­leng a ki nem mondott, a fel nem vállalt fenyegető je­lenléte. Idővel a külsőségek rétegei lebomlanak, a rejtett tartalmak nagy robajjal masíroznak elő. A színészi játék kifordul magából: mo­dorosból, szószátyárból, kifi­nomultból testi, állatias, za­varba ejtően valóságos lesz. Az ember kibújik szőrtelen bőréből, a természeti lény átveszi az irányítást. Pálffy és Kónya-Ütő megrázó és kiemelkedő alakítást nyúj­tanak, kényelmetlen borzadást és mély együttérzést keltve a közönségben.

A rinocérosz, ami nincs

Ha pisztoly van a színpadon, az biztosan elsül – szól a cse­hovi bölcsesség. De ami fel­tűnően hiányzik, az talán még nagyobbat durran. A Rino­céroszokból annak a hiánya a legegyértelműbb, ami a leg­inkább érdekel: az orr­szar­vúaké.  Sosem jelennek meg a színen, pusztán füst, fé­nyek, zajok keltik őket életre. Ez nem csupán prak­tikus megoldás (hisz nem sok színpadra hoz­­ható orrszarvú szaladgál Székelyföldön – egyelőre). A ri­no­­­cérosz szimbólum, amely ön­magában a társadalomtól el­szakadt természet esszen­ciáját hordozza: egyszerre vad és tiszta, veszélyes és ár­tatlan, nincs ketrecbe zár­va, de a csorda, tágabb ér­telemben véve pedig az ősi világrend szabályait kö­ve­ti. Szelleme korlátozott, de épp ez a korlátozottság je­lent szabadságot számára. Ez teszi egyre vonzóbbá a kiábrándult, robotolásba kény­szerült társadalom szemé­ben az „orrszarvúságot”. 
Ugyan­­akkor nem csak a ter­mé­szetközeli „orrszarvúság” le­het rinocérosz. Tetszőlegesen helyettesíthető bármely esz­mével, csoporttal, mozga­lom­mal, amelyet kezdetben ferde szemmel bírál a köz­vélemény, idővel viszont beáll mögé. A da­­rab szabad asszociációra hívja  a nézőt. Politikai irányok, pártok, aktivizmus, vallás, et­nikum – rino­cérosz lehet bármi. És bár­ki.

A csorda ereje

A darab végső kérdéseivel Bé­renger már egyedül kénytelen szembenézni. A kezdetben bi­zonytalan férfi elköteleződik az orrszarvúak hordájával szemben. Magától értetődő, hogy az ember ember, a moralitás jó, a civilizáció nélkülözhetetlen. Egy dara­big. Eltökéltsége azonban fo­kozatosan megrögzültséggé lé­nyegül át. A darab végére nemcsak Bérenger, de a néző is azon kapja magát, hogy megkérdőjelezi ezeket az ab­szolút igazságnak tar­tott állításokat. Mi van, ha Bérenger az őrült? Mi van, ha a társada­lom romlott, és a megtisztulás az átváltozásban rejlik? 
Be­állni a sorba, alávetni ma­gunkat a világi trendeknek gyá­vaság, könnyelműség. Mi nem tennénk ilyet, mi kitar­tanánk önmagunk mellett, bármi áron. Na de meddig? Kinek, mit bizonyíthatunk, ha teljesen egyedül maradunk az eszméinkkel, amelyek– állí­tólag – identitásunk alapját képezik? Mi van, ha mégsem? Mi van, ha változni lehet, szabad, sőt – szükséges?
Az egyetlen hiteles válasz, amivel a darab szolgálni tud: nincsen válasz. Az ember és társadalom viszonya örök köl­­csönhatásban áll, for­mál­juk, újrateremtjük egy­mást. Al­kalmazkodni vagy épp vállalni a kívül mara­dással járó el­idegenedést feloldhatatlan di­lemma ma­rad. Ionesco darabja erre az emberi ingadozásra, lét­bizonytalanságra reflektál. Bocsárdi kortárs, olykor meg­döbbentő rendezői kon­cep­ciója, technikai-drama­tur­giai megoldásai és a színészi tel­jesítmény is részvételre kény­szerítik a nézőt. Ez pedig nem véletlen. Bár örök érvényű, a Ma kontextusában a Rino­céroszok sokszorozottan ak­tuális és célzottan figyel­mez­tetni hivatott. Olyan al­­ko­tás ez, amely segíthet ref­lektálni magunkra és arra, hogyan kívánunk hitelesek ma­rad­ni a jelenkori társadalom bi­zonytalan te­rében.