A történet szerint a ra­ko­dómunkásként dol­­­gozó Teddy (Ple­mons) és autizmussal élő uno­­­ka­­test­vére, Don (Aidan Delbis) elrabolják és a pin­céjükbe zár­ják a világszer­te ismert Michelle Fullert (Stone), egy multimilliárdos gyógy­­­­­szer­cég CEO-ját. Teddy szerint ugyanis Fuller az and­ro­medán űrlénykolónia tag­ja, aki emberalakban végzi föl­di küldetését. Az emberiség kez­dete óta köztünk élő föl­dönkívüliek mára agymosás és manipuláció segítségével alá­vetettek minden földit a saját érdekeiknek, most pedig az elpusztításukat tervezik a pár nap múlva bekövetkező holdfogyatkozás idején. A fér­fi követeli Fullertől, hogy vegye fel a kapcsolatot az anyahajóval, és gyakoroljon nyomást a kolónia vezetőjére, hogy a tár­sadalom megmeneküljön. A nő először zord fenyegetéssel, majd kö­nyörgéssel, végül a szerep­nek való megfelelni próbá­lás­sal igyek­szik megkímélni ma­gát a kínzástól és megszökni a meglehetősen zavart, de csep­­­­­pet sem veszélytelen össze­­­esküvés-elmélet hívő fog­­­­­­s­ágából. A mentális macs­­ka­-egér harc azonban ha­ma­rosan többrétűvé vá­lik: a CEO ideológiai és tár­sadalmi világnézete csap össze a mun­kásosztály egy ki­szol­gáltatott, alternatív való­sá­gok­ba kapaszkodó tagjának pers­pektívájával.

Játék a nézővel

A film műfaját tekintve töké­le­tesen illeszkedik a lanthimosi életműbe: abszurd, sötét drá­ma-komédia, amelyet az alap­helyzetnek megfelelő, gro­­teszk filmes valóság és a karakterek szélsőségei irá­­nyítanak. Esz­tétikájára jel­lemző a rendező által elő­szeretettel használt torzítás, a szorongást fokozó, szokatlan kamerabeállítások. A vizuális elemek bravúrosan vezetik a nézői percepciót: egyik pilla­natban naturalista test­közelségből látható a sze­replők minden rezdülése, ér­zelmi és mentális állapota – majd hirtelen váltással távol­ról, statikus közönnyel mutatja a film az eseményeket. Ezzel a já­tékkal hol empátiát ébreszt a nézőben, hol elidegeníti a történésektől, bizonytalanná téve a vélt valóság hitelességét. A technikai eszközökkel va­ló kreatív történetmesélés azon­ban nem a „játék” egyetlen módja. A kőkemény, rendkívül talpraesett és a kapitalizmust végletekig kihasználó CEO sivár, de logikus realitása és Teddy megrögzült tévhitei rendre megkérdőjeleződnek. Azon kapjuk magunkat, hogy kez­dünk hitelt adni a férfi lehetetlen állításainak. Majd cáfolatot nyerünk. Majd ismét elbizonytalanodunk. Ahogy a filmes valóság egyre jobban kicsavarodik, úgy szembesül vele a közönség, hogy a mű­beli világ hétköznapiságát a látszaton kívül semmi sem garantálja – hiszen ettől fik­ció. Egyik szereplőről a má­sikra kapkodjuk a fejünket, próbáljuk kiszámítani a kö­vetkező csavart, siker­te­le­nül. A Bugonia olyan pre­cí­zen időzíti fordulatait és ma­ni­pulálja a közönséget az egyik vagy másik szereplővel való szimpátia, majd gyanakvás felé, hogy egy pillanatra sem lehet másra figyelni: minden momentum számít, minden jel, mondat, szemrebbenés árul­kodó lehet. Vagy nem.

Méhek társadalma

A narratív szerkezet követ­­ke­ze­tes: Teddy méhkoló­niá­ja nyit­­­ja és zárja a filmet. A Lan­thi­­mostól jól megszokott mó­­don itt is érvényesül az állat­metafora mint keretezési mód. A méhészkedés Teddy hobbi­ja, az állatok egyedszáma azonban egyre csökken, amiért az andromedán űrlényeket tart­ja felelősnek. A film címe, a Bugonia is erre utal: ókori el­mélet, amely szerint a méhek halott testekből születnek. Erre a mítoszra találunk egypár meg­lehetősen véres utalást a filmben, ám lényegét tekintve a méhraj mint a társadalom képe körvonalazódik a leghang­sú­lyosabban: az egyenlőségen és közös munkán alapuló k­o­lónia képe, amelyben min­denki tudja és kérdés nélkül elfogadja a helyét. Teddy sze­rint ez a tökéletesnek tűnő rendszer azért nem ideális, mert „könnyű kihasználni”.
A Stone által alakított CEO a társadalom csúcsán álló felső osztálybeli réteg absztrak­ciója, amely be­széli a neki alárendeltek nyel­vét, nem kényszeríti, ha­nem a nagylelkűség látsza­tá­val manipulálja őket a túl­órázásba, és „az embe­riség megmentésére fordí­tott munka” jelszavával menti fel magát a cég gyógyszer­kí­sérleteinek végzetes követ­kez­ményei alól. Vele szemben az egyébként neki dolgozó Teddy a munkásosztály telje­sen cserben hagyott réte­gét képviseli, amely nem érint­kezhet a vezetőkkel, de tel­jes anyagi függésben áll tőlük és a vállalattól, amit mélyen megvet. A ki­szolgáltatottság­ból és el­idegenedésből faka­dó in­dulat az internet lapos­föld-hívő bugyraiba vezeti, ahol a kizsákmányolt, magára ma­radó kisember elhitetheti magával, hogy nem a saját társai, hanem egy földön kívüli kolónia tehet a helyzetről, amibe beleszületett. A film végére korántsem vagyunk biztosak abban, hogy melyik valóság az ijesztőbb: az, amelyben űrlények mozgatják az általunk tapasztalt világot egy nagy terv részeként, vagy az, amelyben saját nem­zet­ségünket áruljuk el a nye­reség érdekében.

Moralitás ma?

A film számos kérdést szegez a nézőnek, amelyekhez szo­ro­san kapcsolódik a mo­ra­­li­tás. A szereplők egyi­ke sem ártatlan. Teddy, bár éle­te és sorsa önhibáján kí­vül szá­nalomra készteti a kö­zön­séget, brutálisan bánik a hideg, számító nővel, még akkor is, ha az ő világában nem egy emberrel szemben követ el vérengző bűncselekményt, ha­nem saját fajtájának meg­mentésén ügyködik. A fizi­kai­lag is megkínzott CEO pedig szabadulása érdekében olyan manipulációs és a sze­replők naivitásával vissza­élő módszerekhez folya­mo­dik, amelyek az ő oldalát is hi­tel­telenítik. Nincs valódi em­­­berségesség. Illetve van, csak éppen mást jelent: az űrlény-szerepnek behó­do­ló Michelle meséje alap­ján az andromedánok nem el­pusz­­títani, hanem meg­men­­­­teni akarták az emberi világot – a társadalom azon­ban felszámolta önmagát. Ahogy egyre hosszabb ideig közöttük élt, úgy vált ő is egyre „humánusabb”, azaz rom­lot­tabb, kegyetlenebb lénnyé. A két főszereplőből kiindulva a szó pejoratív hasz­­nálata cseppet sem el­ru­gaszkodott. Akkor sem, ha a társadalmi hierarchia ak­tuális, egyre szé­lesedő sza­kadékaira tekin­tünk.
Lanthimos Bugoniája te­hát egyszerre két teljesen más dimenzióban mozgó, de hasonlóan kiábrándító va­ló­sággal játszik. Abszurd alap­helyzettel és groteszk humorral alkot éles és kö­nyörtelen képet mai vi­lágunkról, amely – űr­lé­nyekkel vagy azok nélkül – a vesztébe rohan. A film kínálta befejezés egy János könyvébe is beleillő montázs, mégis inkább érződik reálisnak, mint disztópikusnak. A ke­se­rű katarzist Marlene Dietrich világhírű Hova tűnt a sok virág? című dala kíséri. A film a When will we ever learn? (Mikor fogunk tanulni végre?) sorral zárul, és fáj­dalmas, de elkerülhetetlen kérdéseket hagy útravalóul a közönségnek.