A történet családi dráma, melynek fókuszában egy testvérpár, Nora (Renate Reinsve) és Agnes (Inga Ibsdotter Lilleaas), valamint az apjuk (Stellan Skarsgård) áll. A két harmincas nő egészen más életutat jár: Agnes férjnél van és gyermeket vállal, Nora sikeres színpadi színész, ám ismertsége nem biztonságot, sokkal inkább káoszt teremt benne. Érzelmileg labilis, ön­magával és környezetével is alig van kapcsolata, egy családos színésztársával folytat titkolt szerelmi viszonyt.

Család és krízis

Az alaphelyzetet a két lány anyjának halála borítja fel: a gyász mellett azzal szembe­sülnek, hogy apjuk, Gustav, a halálhírről értesülve hazatér, és minden jel szerint maradni is szándékozik. Az apa sikeres filmrendező, aki még a lányok gyermekkorában karrierje épí­tése és a család elhagyása mellett döntött. Úgy tűnik, ezúttal is a munka motiválja: új filmen dol­gozik, amibe Norát szeretné fő­szereplőnek. A helyszín a csa­ládi házuk, a történetben egy depressziós anya karakterét ala­kítaná, aki öngyilkosságot követ el – akárcsak Gustav anyja. A lány zsigerből utasítja vissza, hol­ott apja szerint ő inspirálta a projektet. Nora szemében egyér­telmű, hogy a film nem róla, sokkal inkább apja gyermek­kori traumáiról szól, ami szerinte azáltal is bizonyítást nyer, hogy he­lyette végül a világhírű ame­rikai színésznőt, Rachel Kampet (Elle Fanning) kéri fel Gustav a szerepre. 
Elkezdődik a próbafolya­mat, producerek, dramaturgok tűn­nek fel a kiürült családi otthonban, amit Nora csendes, növekvő fájdalommal, karrier- és kapcsolati válsággal küszköd­ve figyel. Anyjuk elvesztése és apjuk megjelenése azonban meg­mozdít benne és húgában valamit: a múlttal és a jelennel szembesülve önmagukkal, egy­mással és idegenné vált apjukkal is párbeszédbe kerülnek.

A ház mint transzgenerációs közeg

A film nyitóképein a család há­zának részletei látszanak, az épületet mint személyt írja le a narrátor, amely minél inkább tele van, annál elégedettebb. A történetet és a filmet magát is keretbe helyezi a motívum: a kapcsolódás terévé, a ge­nerációs örökséggel való, egyszerre tárgyi és szimbolikus szembenézés helyszínévé vá­lik. Metaforikus és fizikai ér­telemben is a cselekmény központja, a leg­fontosabb je­lenetek itt zajlanak, ahogy itt zajlottak generációk óta: ünnepek és tragédiák, szü­letés és halál egyesül benne. Transzgenerációs közeg, amely­­ben és ami által a múlt, a je­len és a jövő folyamatosan kom­mu­nikál. 

Újraírt toposzok

Az alapkonfliktus – az apa meg­jelenése – önmagában szte­reo­tipikus indítás: a nár­cisztikus, hideg művész hazatér, és készpénznek veszi, hogy a család tárt karokkal várja vissza. Még belső csatái is toposz-szerűek: alkoholproblémákkal, magánnyal és bűntudattal küzd, retteg az öregedéstől.
A két lány egymás ellen­pólusaiként tűnik fel: egyi­kük folyamatos zűrzavarban, vég­­letek között sodródik, a másik békét és nyugalmat talál a családi létben. A kon­f­liktusok gócpontjába csöp­penő amerikai sztár hasonlít Norára – csak kicsit csinosabb, magabiztosabb, megnyerőbb –, tehát tökéletes arra, hogy féltékennyé és még in­ga­dozóbbá tegye az amúgy is bizonytalan nőt. Ám mindezen klisék ellenére, vagy inkább azok újraírásával, a narratíva és a szereplők is sokrétűekké válnak. Valódi személyek valódi mozgását láttatják – fájdalmas és szívmelengető hitelesség­­­-
gel, tűpontos karakterrajzok­­kal szem­­be­sülünk. Teljességük­­ben szinte megragadhatatlanok, sok­­­­szor szeszélyesen, kiszámít­ha­tatlanul, mégsem túlzó mó­don csapnak össze bennük régi és új érzelmi hullámok.
Nem a történetben betölten­dő (vélt) funkció határozza meg őket, senki sem „jó” és „rossz”. Önmagukban teljes értékűek, nem az események igazítják őket, hanem az eseményeket ők.

Arany középút

A narratíva sokrétűsége tehát a szereplők által jön létre. Nagy szavak helyett beszélgetések, tettek helyett apró gesztusok te­remtik meg a feszültséget. Mindez csendben, halkan, befelé figyeléssel, mégis anélkül, hogy monotonná válna.
Ez pedig a hibátlan egyen­súlyozásnak köszönhető. A ki­mondott-kimondatlan, lát­­­ha­tó-rejtett, intellektuális-ér­zelmi sík tökéletes harmó­niában ér­vényesül, nem vég­letek, hanem arany középút mentén.
A lányokban az apjukkal szemben érzett dacot az el­ha­gyatottságból fakadó törés okozta, de közben az újra kap­csolatba lépés, a szülő sze­retetéért való szakadatlan só­várgás is előtör belőlük. Gustav alig tud valamit a két nő életéről, mégis mélyen kötődik érzelmi világukhoz. A közös múlt, a szellemi és szentimentális ha­gyaték megőrzi a generációk kö­zötti, alig látható szálakat, amelyek létét az apa makacsul bizonygatni, a két lány sér­tetten tagadni próbálja. De meg­szüntetni nem tudják, és valójában nem is akarják. 

Út a feloldozáshoz

A művészet és az alkotói fo­lyamat témája végigkíséri a filmet. Gustav rendező, egykori, legnagyobb sikerű művének fő­szerepében Agnes, fiatalabb lá­nya tűnik fel gyermekként, az új projektjébe pedig az unoká­ját és Norát szeretné bevonni. De nem egyszerű „projektről” van szó. A forgatókönyvön ke­resztül üzenni próbál gyer­­me­keinek, elsősorban Norá­nak. Családtörténetet ad át, el­ső látszatra a saját ifjúkori traumá­ját; lassan azonban a történetében ábrázolt anya ka­raktere idősebb lányának jel­lemrajzát adja ki. Bár a „filmben forgó film” konkrét cselekményét nem ismeri meg a néző, egy monológ két­szer is elhangzik: először a szereppel azonosulni próbáló, de egyre kevésbé al­kalmas­nak látszó Rachel elő­adásában, majd Nora spontán, egyszerű felolvasásában. A két per­for­mansz hitelessége közötti kontraszt ugyanolyan sokat­mondó, mint a monológ maga. Egy megtérés történetét, az Is­ten felé fordulás pillanatát meséli el a szereplő. Az „anya” egy kétségbeesett pilla­nat­ban ér el a hithez, az imád­ság­ra való képességhez. A fel­adás önfeladássá alakul át, meg­teremtve a tiszta, bűntudat alól felszabadult súlytalanság álla­potát. 
A film által valami hasonló történik. Az alkotás megváltó erőként létesül, amely nemcsak az alkotó „Ego” megváltását hoz­za el, hanem a nézőét is. A film és befogadó párbeszédbe lép, hogy az „én” és a „te” között lappangó hiány feltöltését le­hetségessé tegye.
A film végén így, a művészet által, szülő-gyermek és testvér-testvér kölcsönösen oldozzák fel egymást.