– Hogyan került kapcsolatba a művészetekkel?

– Gyermekként órákig le lehetett kötni pár darab papírral és ceruzával. Háttérben ment a tévé, én meg rajzoltam. Akkoriban alakulhatott ki a képi világ iránti érdeklődésem. Fél szemem és fülem a tévén, másik a papíron volt. Nem sokat beszéltem, de mint kiderült, a gyermek nemcsak rajzolt, fülelt is. Értette a németet meg az olaszt. Innentől, gondolom, adta magát, hogy művészeti iskolába menjek és németet is tanuljak.

– Hogy lett tetoválóművész?

– A képzőművészet a mindennapi életem része volt. Tizenkét évig tanultam művészeti iskolában, mindig is nagyon érdekelt a grafika, a festészet és a szobrászat, de fotótáborokba is jártam, majd dizájnegyetemre mentem. Utána ki kellett találni, hogy mindezzel mit is lehet kezdeni. Egy ismerős tette fel a kérdést, hogy gondolkodtam-e már a tetováláson. Hát azóta van, hogy mindennap gondolok rá. Az ember egy idő után rájön, hogy körülbelül milyen lapokat osztottak neki, azokat kell megjátszani. Az én legjobb lapom a rajz, ami elengedhetetlen része a tetoválásoknak.

– Milyen stílusban alkot legszívesebben?

– Kisebb népességű környezetben nehéz egy stílust kialakítani és csak azt csinálni. Jó oldala, hogy így akad bőven kihívás, amiből folyton tanulhatunk, kísérletezhetünk. Hátránya viszont az, hogy így kevésbé felismerhető az alkotó pusztán az alkotás stílusából. A tartósságnak nagy szerepe van, hisz évtizedekben kell gondolkodni. Ezt akkor is tudták, amikor csontokból vagy kaktusz tüskéiből készítettek eszközöket – eddigi leletek alapján nagyjából hatezer éve, de valójában lehet, hogy ennél sokkal régebben. Nem feszegették a húrt fölöslegesen. Egyszerű, dekoratív stílusban alkottak. A bőrünk tulajdonságai nemigen változtak azóta. Ha tartóst akarunk, akkor érdemes nagy, illetve egyszerű formákban s annak végtelen variációjában gondolkodni. Ami leginkább érdekfeszítő számomra, az a japán tradicionális stílus. Szerintem az az a pont a tetoválás idővonalán, ahol még szempont volt az egyszerűség, dekorativitás és tartósság, de már egy összetettebb ábrázolás, mesélés kezdődött el. Igencsak nagy elvárás volna egy ilyen vagy csak hasonló stílusban alkotni. A divat hálátlan. Ehhez nagyobb elhivatottság szükséges. Érdeklődés és kultúra. Pedig a tanulság, amit hordoz egy-egy ilyen folyamat, megfizethetetlen.

– Ha bármit tetoválhatna valakire, mi lenne az?

– Nagyobb, dekoratívabb jellegű munka lenne. Nem kell egész élettörténetet belefoglalni, elég, ha egy érzést, gondolatot közvetít, vált ki, vagy minimális jelentést hordoz. Több kultúra van, amiben mai napig nem az alany dönti el azt, hogy mit varrat magára. Itt először közelebbi kapcsolódás jön létre, vagy már alapból megvan a közösség tagjai között. A készítőt hagyják kibontakozni, hisz nála jobban senki nem képes rá. Megadják a lehetőséget arra, hogy ne csak megrendelést teljesítsen, hanem alkosson is. Ma ezt nehezebb. Más világ, más értékrenddel. Az irányítást nehezen adjuk ki a kezünkből, elfogyott a bizalom. Van mit újratanulni, de legalább van honnan.

– Mit csinál legszívesebben szabadidejében?

– A hobbi nekem mindig egy furcsán hangzó szó volt, gondolom, ez az idő előrehaladtával mindenkinél időnként változó szabadidős tevekénységet jelent. Bizonyos kreatív munkák mozgáshiányos életvitelt eredményezhetnek, így valamiféle aktivitást szükséges beiktatni. A kerekpár egy jó mód, hogy az ember a szabad levegőn legyen, csavarogjon, felfedezzen.

– Tehát a természet jobban vonzza, mint a városi környezet…

– Hét-nyolc év temesvári alföld után bármelyik hely vonz, amely magaslaton van, víz és fenyő van a közelében, és nincs tömve turistákkal. De igen, a természet vonzóbb számomra, mint egy városi környezet. A turistáskodás legközkedveltebb formáit nem bírom, ezért tekintgetek inkább a túrázás, felfedezgetések irányába. Számomra érdekfeszítőbb saját erőből megtenni egy-egy utat, „részt venni” a természet viszontagságaiból, elvégre onnan jön az élet, nem a betonból.

– S ha mostantól nem kellene dolgoznia?

– Az embernek mindig van, min dolgozni, ha máson nem, akkor önmagán. De itt visszatérnék a két keréken történő dolgokhoz. Sok hely van, amit be lehet járni. Egy másik talán az elkerülhetetlen változás elősegítése lenne. Tudjuk, hogy nem minden arany, ami fénylik, és talán jobb önként, ha kicsiben is, de tenni azért, hogy ne drasztikus lépésekben, kényszer hatására kelljen ezt a lépést megtenni. Elvesztettünk valamit az út során, amit meg kellene találni.

– Ön szerint mire lenne a legnagyobb szüksége a világnak?

– Talán arra, hogy értsük, minden összefüggésben áll mindennel. Minden gondolat, cselekedet hatással van mindenre és mindenki másra. A többi jöhet utána.

– Ma is a tetoválást választaná?

– Ez csak addig jó, amíg nem kezd elcsépeltté válni. A tetoválás kulturálisan – talán néha kimaradozva, de – valószínűleg mindig is részét képezte a társadalmaknak. Kapott már mindenféle megítélést, de gazdag történelme van, amiből rengeteg tanulság meríthető. Az emberek egymás iránti megítélésétől kezdve, a tisztelettől a megbecsülésig, a kitartástól az elkötelezettségig vagy éppen alázatig. Rengeteg olyan érték van benne, ami ma kikopónak tűnik, talán ezért is érdekes. A probléma mindig ott van, ha valaki nem ezek mentén nyúl hozzá, hanem csak számokat lát benne. Persze egyik nem zárja ki a másikat, de nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy kevés tudással vagy nem megfelelő hozzáállással mi magunk is rombolhatjuk a megítélését. De ugyanezt megtehetik a tetoválást viselők is. Az nem művészet (hobbiszinten sem), hogy valaki hiányosan megtanulja a technikát, aztán minden, amit csinál vagy visel, egy félperces Google- vagy Pinterest-kereséssel az első sorokban felpattan. Efféle hozzáállással nem lehet érteket vinni bele, és az ilyesmi kifejezetten rosszat tesz, akkor is, ha úgy tűnik, ez ad popularitást neki. Valójában abszolút ellenkezője annak, amiről szólnia kellene.