– Milyen indíttatásból döntött úgy, hogy elmegy a Kancsendzönga alaptáborába? 

– Az igazság az, hogy a 2022-ben megtett Mount Everest-alaptábor-túra felejthetetlen élmény volt: „az életben ha egyszer elmehetnék oda” út volt számomra. Teljesült a vágyam, hogy lássam azt a hegyet, amelyről olyan sokat olvastam, és amelynél a Földön nincsen magasabb. Azt a hegyet, ahol az istenek laknak. A Baraka csapatának tagjaként jártam meg, és 2022. április elején az első túrázók közt voltunk a vidéken a Covid után. Ez azt jelentette, hogy még kevesen voltak a Mount Everest-alaptábor túraútvonalán. Útközben láttuk és éreztük, hogyan változtatja meg a hegy hírneve a helyi lakosság életét, hogyan próbálnak a nyugati világnak megfelelni: komfortosabb szállások, kövezettebb utak, nepáliasan elkészített európai, amerikai ételek. Hazaérkezésem után éreztem, hogy valójában szerettem volna megtapasztalni azt a himalájai hegyi világot, amelyről a könyvekben olvastam. Így született meg az új út ötlete, a Kancsendzönga-túráé: ebben a zónában még nincs az az erős nyugati behatás, nincs sok túrázó, nem próbálják nyugati ételekkel traktálni a vendégként ellátott turistákat, szerények a szállások, sőt még térerő sincs. Itt még meg lehet tapasztalni a helyiek életmódját, kultúráját. Ehhez kapcsolódott az Erőss Zsolt iránti tiszteletem is, annak a belső erőnek a csodája, ami őt a hegyekre, a csúcsokra vitte és elismert, világszintű hegymászóvá tette, annak ellenére, hogy felkészülési lehetőségei, felszereltsége, anyagi támogatása sok esetben jóval nyugati társaié alatt maradt. Az indiai határ, Dardzsiling közelsége pedig Kőrösi Csoma Sándor sírjának meglátogatására is motivált, főleg, hogy a program szerint pont a halála évfordulóján tudtuk volna ezt megtenni, április tizenegyedikén. Időközben Edit barátnőm, akit a Mount Everest-alaptábor-túrán ismertem meg, csatlakozott hozzám, nagyon tetszett neki az általam összeállított út ötlete. Támogatta azt is, hogy menjünk el Dardzsilingbe.

– Hogyan készült fel az útra? 

– Az előző túra sokat segített a felkészülésben. A Nagy Hegyen már jártam, el tudtam képzelni, hogy mi vár rám. A sok beszámoló, könyv, videó segített, hogy el tudjam dönteni, mivel és hogyan készüljek. Többször felejtettem magam a számitógép előtt vagy egy könyv társaságában, s csak arra lettem figyelmes, hogy a késő estéből reggel lett… A legfontosabb a megfelelő vezető kiválasztása volt, amiben a két évvel ezelőtti nepáli vezetőm, Ashok volt segítségemre. Aztán az új vezetővel, Dawával pontosítottuk az útvonalat, az időpontokat, és megbeszéltük a költségeket. Lassan a kirakósdarabkák a helyükre kerültek, konkrét alakot öltött az út. Közben – ahogy az időm engedte – bicikliztem, túráztam, egyedül, a családdal vagy a barátainkkal, térképeket böngésztem, végeztem a mindennapi teendőimet, s gondolatban már a hegyen jártam. A felkészülés részeként a csomagom is készítgettem: pótoltam a még szükséges felszerelést, apró ajándékokat és az energia pótlására szolgáló csokit, ételt vásároltam, összeállítottam egy kedves ismerősömmel azt a gyógyszercsomagot, amire az úton esetleg szükségem lehet, mert ezen a vidéken ritka a lehetőség az egészségügyi ellátásra, és elkészítettem a Kőrősi Csoma Sándor, valamint az Erőss Zsolt és Kiss Péter emlékére szánt koszorúkat. Úgy gondoltam, hogy ha ekkora utat kell ezeknek a koszorúknak megtenniük, akkor készítsem itthoni alapanyagokból: Erőss Zsoltnak mászókötélből, melyet Molnár-Csorba Zsombor és Fodor Györgyi ajánlott fel, a Kőrösi Csoma Sándornak szánt koszorú tobozalapját pedig Fodor Évától kaptam. Mindkettőt Ágoston György Szenttamáson termesztett havasi gyopárjaival díszítettem. Ezúton is köszönöm nekik, hogy bíztak bennem és biztattak az útra.

– A családja hogyan viszonyult a tervéhez? Nagymamaként mikor volt ideje minderre?

– A családom jól ismer: tudja, ha a fejemben megszületik egy ötlet, akkor azt véghez is viszem. Mentségemre szóljon, nem szoktam elrugaszkodott, őrült ötletekkel előállni, csak olyanokkal, amiket egy középszerű ember bevállalhat. Tehát amikor elmeséltem a tervem, nem lepődtek meg, csak elmondták, hogy féltenek. És én ezt megértem. De gondolom, csak nyugtatóan hatott rájuk, hogy a múlt alkalommal minden gond nélkül jártam végig a túrát, és az is kiderült, hogy nincs problémám a magashegyi betegséggel.

– Hogyan hasznosította a korábban, az Everest alaptáborába tett úton szerzett tapasztalatait?

– Az volt az első túrám a Himalája vidékén, a mostani a második. Gondolom, hogy a himalájai túrákhoz szükséges tapasztalat sok, de legalábbis több, különböző útvonalakon, más-más időjárási viszonyok közt megtett út alatt alakulhat ki. Ami hasznomra vált az előző túrából, azok az emberi kapcsolatok voltak: a helyi lakosokkal, vezetőkkel, porterekkel, árusokkal való beszélgetések során sok mindent megtudtam a helyi szokásokról, a hegyről, arról, hogy miként kell a magas hegyekben túrázni, élni. Már csak ha a szintemelkedésre gondolok: Ashok vezetőnk nemegyszer mondta a kaptatókon mindannyiunknak, hogy lassan, nagyon lassan haladjunk és figyeljünk a szervezetünkre. Mindezt azért, hogy estére ne gyötörjön senkit a hegyi betegség, a hányinger, az étvágytalanság. A helyiek is lassan emelkednek, nem sietnek, nem csinálnak az útból teljesítménytúrát. A másik tapasztalatom az, hogy jó dolog tudni, merre járunk, és mit látunk, hogy ne csak nézzünk, hanem lássunk is. Mikor felültem a repülőre, mindkét esetben még csak térkép volt a táj: tudtam, hogy hová megyek, milyen történelem és történetek kapcsolódnak a helyekhez, kik lakják, milyen növényeket, állatokat, madarakat láthatnék, ha van szerencsém. Most már nem térkép az a táj. Aztán fontos, hogy az úton csak palackozott vizet ihatnak a magunkfajta nyugati emberek, ha nem akarunk hasmenés miatt lemondani az úti célunkról és időnap előtt visszafordulni. Az is korábbi tapasztalat, hogy ha azt akarjuk, hogy reggelente pihenten keljünk, akkor ide a hálózsák nemcsak jó, hanem nagyon jó kell legyen. Akár a bakancsunk. Ő az igazi útitársunk. Még fontos, hogy minden nyavalyánkra legyen egy adag gyógyszerünk, mert nem tudjuk pótolni útközben. Aztán a külső akkumulátor sem utolsó dolog, ha fotózni vagy néha-néha kapcsolatot akarunk teremteni az otthoniakkal.

– Milyen útvonalon haladtak, mennyi ideig voltak a hegyekben, milyen volt a környezet?

–  A nepáli út huszonhat nap volt, ebből a trekking tizenkilencet tartott, az utazás repülőgéppel két nap volt. Katmanduban négy napot töltöttem, egyet Panautiban, a Mount Everest-alaptábor-túrán volt nepáli vezetőnk, Ashok családjánál. Összesen megközelítőleg 220 kilométert tettünk meg, 1220 méterről indultunk, és a trekking legmagasabb pontja 5143 méter volt. A trekking Chirwánál kezdődött, 1220 méteren, a Tamor folyó mellett haladtunk ismétlődő le-fel, hullámvasútszerű nyomvonalon Ghunsáig, amely 3427 méteren van, és egy csomópont, ahonnan továbbmentünk a Ghunsa folyó mellett a Pangpema kilátóig: a Kancsendzönga északi alaptáborához, amely 5143 méteren van. Innen visszamentünk Ghunsába, majd másnap reggel várt ránk a Selele hágó, három átkelővel: Selele La, amely 4480 méter magasan van, Sinion La, amely 4346 méteren és Mirgin La, amely 4650 méteren van, és ami Tseramba vezetett. Innen mentünk az Oktang kilátóhoz, ami a trekking Kancsendzönga déli táborát jelenti. Itt helyeztük el az Erőss Zsolt és Kiss Péter emlékére készített koszorút. Innen az út már hazafelé vezetett Tseramon keresztül Tortongba ‒ 2990 méteren ‒ a Simbuwa Khola folyó mellett, majd Yamphudinba ‒ 1995 méteren ‒ az Amji Khola mellett. Itt fejeződött be a tizenkilenc napos trekkingtúránk. Az itteni monostorba helyeztük el a Kőrösi Csoma Sándor sírjára szánt gyopáros tobozkoszorút, mivel sok nehézség árán megszerzett, érvényes indiai vízumunk ellenére sem tudtunk belépni Indiába. Yamphudinból dzsippel mentünk úttalan utakon Badhrapurig, majd onnan visszarepültünk Katmanduba. Ott meglátogattam két évvel ezelőtt megismert barátaimat: a teaárus családot és az Indiából áttelepedett kasmírárust, megcsodáltam a Thamelt, a túrázók és hegymászók színes negyedét, és egy teljes napot szántam rá, hogy meglátogassam a Panautiban élő Ashok túravezető barátom családját. Ott száriba öltöztettek és készítettünk dal bhatot, a rizses-lencsés-zöldséges pörköltnek megfelelő kiadós ételt, amit a hegyi vezetők és porterek nagy előszeretettel fogyasztanak a túrák alatt. Azt tartják, hogy a dal bhat huszonnégy órára erőforrás. Helyi szokás szerint jóízűen és gyermeki csodálattal, kézzel ettem. A Tribhuvan reptéren intettem búcsút Nepálnak, és május másodikán megérkeztem Bukarestbe.

‒ A családjának tudott jelt adni magáról, amíg tartott a magashegyi túrázás? 

‒ Már az út elején kiderült, hogy ezen a téren nem biztatóak a kilátások. Az első napon volt térerő, a következő napon csak úgy tudtunk üzenetet küldeni, ha egy dombra felmásztunk. Ezután már csak fényképezésre használtuk a telefont. Az út közepére megígért jel viszont a hálózatot ért komoly zavar miatt nem működött, emiatt Yamphudinig, vagyis a túra végéig egyszer, a Selele hágón csíptünk el kis jelet pár pillanatra, így tudtam üzenetet írni a családomnak, amiről nem tudtam, hogy sikerült-e célba érnie. Nem lehetett könnyű a családom számára, mert majdnem a túra egész ideje alatt semmit sem tudtak rólam. Április 27-én sikerült az első üzenetet váltanom a családdal, és ekkor tudtam meg, hogy szerencsére a Selele hágón elküldött üzenetet megkapták.

‒ Tervez még ehhez hasonló magashegyi túrákat a Himalájában vagy bárhol másutt?

‒ Régi vágyam, hogy a családdal a szülőföldünket ismét bejárjam úgy, ahogy ezt a szüleimmel tettem. Itt vannak az unokák, a lányaink, a barátaink, sok szép túra vár ránk, amelyeken nemcsak a hegyeket, völgyeket, növényeket, állatokat ismerhetjük meg, hanem a bejárt helyek történelmét, történeteit, műemlékeit és élő kultúráját is felfedezhetjük együtt. Azt hiszem, most ez a célom, és gondolom, hogy ez a családom számára is megnyugtatóan hangzik. Gyönyörűek azok a magas hegyek, az öt-hat-hét és a nyolcezer méternél is magasabbak. Ha valakinek ott szerepel a bakancslistáján, hogy szeretné látni őket, csak annyit üzenek, hogy ne habozzon, tegye meg az első lépést, a többi már magától megy. A himalájai út gyermekkori álmom volt, hazatérve pedig csodálatos emlék és tapasztalat. Jó dolog szétnézni a világban, kíváncsian megcsodálni mindazt, amit a Föld és ember teremtett, majd örömmel hazatérni és rájönni, hogy számunkra mégiscsak a mi hegyeink a legszebbek.

Galéria