A szabad ember – a már fel­szabadult! – megérti a rabszolgát – viszont a rab­szolga nem értheti meg a szabadot. Legfennebb gyűlölheti, ha túljut a megalázkodáson, a megalkuvás legalacsonyabb fokán. Van ember, akinek meg kellett volna halnia, mégis életben marad. A munka élteti. Nagy Imrére gondolok mostanában – sűrűn. Leveleit olvasgattam. Egy hevenyészett lapon zord-vidámsággal jegyzi meg, hogy a bordatörést könnyen kiheverte, de közbon egy mellékesnek ítélt apróság – egy „disznyóság” – kínozta meg. A végbelén egy akkora „piszok daganat”, mint egy pityóka. Ennek húsz esztendeje. (Imrének tavaly, aug. 22-én [1976] jött el a „boldog órája”.)

A lelke legmélyének zugai­ban érezve tudta, hogy holmi rákfene alattomos támadásai igyekeznek lebontani bőrzsákjának épületét. És a testet, annak boncolását kutató, kíváncsi doktorok álla leesett, hogy hogyan is lehetett ilyen istenesen elrontott belső szerkezettel így kinézni?! Főleg létezni?! Mintha nem tudták volna a lényeges igazságot! Az igazat. A tevékenység szelleme által munkára serkentett testnek nincs ideje elpusztulni. „Meghalni? Ha dolgod van? Ráérek majd akkor, ha befejeztem a tennivalókat!”
Mint Babits Mihály vagy mint a szicíliai Giuseppe To­masi di Lampedusa, A párduc szerzője, akik addig nem haltak meg fizikailag, amíg be nem fejezték „tennivalójukat” – amely tennivaló szellemi síkon játszódott le!

Imre megfestette a Zsögödi emlék című képét. Az egyetlen igazság az, hogy egy „örök gyermek” műve volt. Brueghelhez hasonlította egy képmagyarázó – „Mert a kép nagy, a figurák kicsik és mert kiolvasható történetet sugároz a kompozíció.” (Magyarázni, társítani okoskodva minden művet lehet.) Egy biztos: mikor Nagy Imre ezt a képet „szülte” – nem gondolt Brueghelre; senkire se gondolt, csak a benne megfogant élmény kivetítésére. Az értelmes, csillogó szemű Kodály-kórust éneklő gyermekekre próbáljon hasonlítani az, aki a képből kicsendülő muzsikát hallani akarja!!! „Megálltam és csudál­koz­tam!” Aki elfelejti önmagában a gyermeket, az művész nem lesz soha – mondták joggal. A gyermek éhezik a látványra, az új élményekre, a csodákra. A művészalkatú emberben, a szemlélőben ez a rácsodálkozás megmarad érett koráig. Az alkotó művész az, aki a csodálkozás érzetét valamely művészet nyelvére fordítja, muzsikába, képbe, szoborba, táncba rögzíti. Aki észre se veszi az idő múlását, mint a komolyan játszó gyermek, olyan az alkotó művész is – „nincs ideje”, mert még ha tudatalatti érzése is ez, de az ember csodálatos iránti fogékonyságát ébresztgeti. (Ady Petőfiről: a Gyermek, az „igazán igaz Isten”; József Attila: „akkor még őszinte ember voltam”; és még régebbi írások: „Engedjétek a gyermekeket hozzám jönni”. „Az őszinteség, hűség, képzelet a komoly játék.”)

A Zsögödi emlék nagy képén a gyermekkor élményeit meséli el a piktúra nyelvén – és mesefényben fürdik a távoli hegy, a híd alatt letolta gatyáját, ott kuporog egy kicsiny figura, aki megkönnyebbülni akar. Az előtérben egy tehén farát mutogatja; a mindenre figyelő gyermek kacagását kihallani a képből, és az együttérzésével a fáradt földmunkás hazatérését mesélve.

*
Imrével mentünk a Fő téren át. Őszi este volt, a város zaja, forgalom, autók sűrűje. „Ha!” – és áll meg. „Nem hallod?” – kérdi, kémlel, mint a szaglászó vizsla. „Nem” – mondom. „Figyelj oda, az úristenit!” Hová? „Föl!” A város zajából nagy nehezen kiszűröm a hangokat, amelyek nélküle elmentek volna a fülem mellett. A ködbe vesző Szent Mihály-templom tornya felett vadludak húztak valahol.

Elgondolom villámgyorsan ma­gamban, hogy vannak alko­tók, akiknek nincsenek versenytársaik, csak társaik. Akiket a jelzők felsőfokával dobálódzó ítészek mértékével mérni szemérmetlenség. Akiknek művét nem összehasonlításokkal lehet mérni. Olyanok, akik alázatosan tanultak azoktól, akikről tudták, hogy ők is tanultak, és ezt az okulást nem szégyellték. Akiknek művében mindig lesz felfedezni való új, mert ha csak pillanatra is, de sikerült megfogniok az isten lábát, az időből kinyúlva, a térbe zárva. Akikben a vadászsólyom látszólag kegyetlen álarca mögött érzékeny csigabiga húzódik. „Delejtű emberek” az Ady Endre faragta szép és igaz szó, akik a város zajában a magasban húzó vadludak hangjára felfigyelnek, akik tudják, hogy az ék alakban repülők elsője nem versenyez, hanem csak pihentebb, éppen sorra került – és a csapat egy –, az ék két utolsója nem lemaradt, egy cél felé, egyazon sebességgel, egy ritmusban haladnak (Nesze neked avantgárd.)

*
Frissen kifogott pisztrángot tisztított, már lobogott a tűz: „Na, uram, királyi eledelre készüljön” – mondja Imre a madarasi patak partján. „Így gyilkolja és falja fel az élő állatot a vegetáriánus próféta” – mormogom jól hallhatóan, kajánul. Imre, aki vegetáriánus volt, de nem ennek az „izmusnak” a „Savonarolája”, felel: „Ez még nem dögsejt, a halnak nem olyan húsa van, mint a legyilkolt marháé” – feleli. Csak magamban tépelődtem, hogy íme egy ember, aki nem abszolutista, aki nem követ vakon semmiféle „izmust”, még a vegetarizmust sem! És hogy ez nem annyi, mint a vizet prédikáló borivó álszentsége. Eszembe jut, amikor elkísértem halászni az Olt partjára. Én nem halásztam, rajzoltam Zsögödöt „A 7 fával”. Látom, hogy Imre nagy óvatosan, nagy vigyázattal leszed egy halat a horogról, nehogy megsebesítse. Utána jó utat kíván neki és visszaereszti a vízbe. Kérdem tőle: „Ez mi volt, uram?!” Feleli Imre: „Szegényke, tele volt ikrával, hát így nem lehet kifogni!”

Úgy látszik, hogy Imre is gondolkodott mindezen, mert estefelé megszólalt, ugyanerről beszélve: „Egy tehénistállóban, a borjú mellett is el tudsz aludni, ugye-e? És a tiszta tejszag, a ganééval keveredve nem zavar? Még ha arra ébredsz is, hogy pufán nyal a kis borjú, és a tiszta szemeit meg a bársonyos, rózsás képét pillantod meg?! Na, próbáld meg egy oroszlánketrec közelében! Megfulladnál a bűztól. (A pufán nyalás nélkül is.) Amaz növényevő, emez húszabáló” – és kacagva várja a választ. Ismét, csak úgy magamban gondolom el, hogy ősigazságot tárgyalgattunk az imént derűs nevetéssel, vidáman. Így kéne a gyermekeket rávezetni az egészségre! Anélkül, hogy a Védák, az indusok, az egyiptomiak törvényeiről fontoskodjunk, a vallási törvényekbe burkolt egészségügyi célokról. Bár ezeket N. I. jól ismerte. Lompos, formátlan asszonyra sose mondta, hogy „tehén” (nehogy megsértse a tehenet!). Ekhnaton fáraó Nefertitit, a szép asszonyt úgy köszöntötte „Hogy aludt az én Hathor tehénkém?” Imrét a havas madarai jobban megértették (a Bach-dallamot fütyörésző festőt), mint „fészkének” szomszéd lakói és a gyanakvó testvérei. (Az ember-szomszédok!) Ő volt az az ember is, aki azt mondta, hogy „ügyelj a zenétlen emberre, és kerüld el” – mintha Shakespeare mondta volna! (A velencei kalmárban.) Arról tudom, hogy tudta is, hogy a görögöknél a zene tudása kötelező volt, még a katonák között is. „A mókus és a medve zeneszakértők” – mert a csendben is megérzik a rezgéseket, a számunkra nem hallható muzsikák jelzését – és a szarvas sem bőgi határozatlanul üzenetét. A botfülű ember nem értheti meg azt, hogy az állat mikor dühös, támadó, mikor kér bocsánatot, mikor szerelmes, mikor fáj neki valami, mikor vakkant vidáman. És ha elvéti az üzenetet, elvesztette az állat bizalmát, mert a barátság üzenetét közvetítő csattogást ellenségesnek véli. Nyilván, mert az ostoba bunkó nem értette meg a kitárt karok befogadást jelző hívását, vonzását. Mindezeket torzításnak véli, és taszításnak. És nemcsak az erdő- és az állat-társadalomét, de az emberét is. És mindez a rosszul értelmezett jeleknek köszönhető.

„A fene egye a fejetlenséget” – így N. Imre. Imre hibátlan fülű ember volt. Ez nemcsak a jó hallást jelenti csupán, hanem a belső hallást is! S ez azt jelenti, hogy a muzsika minden rezgésére hibátlanul válaszolt, teste és lelke rezgéseivel. (M. Proustról mondta: „Kotorász önmagában, de botfülű.” Szent Ágostonról mondta: „Az is kotorász önmagában, de mélyebb rétegekben, mint a Látó vakondok!”)
Imrét, mint egyedül élő embert, minden karácsonyestre meghívtuk. András fiammal együtt zengték a „Mennyből az angyal”-t. (Imre tercelt András ordibálására. Mert az buzgón nyeste a karácsony szép, pogány babonáját.) A karácsonyest, a béke ünnepe után mondja: „Ha Bécsbe is elmész, nézd meg azt a fekete-szürke kőbe faragott egyiptomi torzót. Amikor én német gereblyét vásárolni mentem, láttam először.

Később, amikor elkerültem arrafelé menet, megálltam Bécsben, hogy ezt a szobrot megnézzem.” Tudtam én azt jól, hogy nemcsak megnézte, hanem meg is látta; Vermeer van Defttel, a Brueghelekkel, Goyával együtt. Én is megnéztem 1969-ben, amikor Párizs felé menet megálltam Bécsben. Igazat adtam Imrének. „Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt.” Azt is megértettem, hogy lehet valaki hasznos ember is, és a haszontalannak vélt szép és arány embere is – egy személyben. Mekkora baromság félreérteni ezt a mindent megértő és értő embert! (Őmaga egyébként mindent megtett, hogy félreérthessék!)

(Folytatjuk)