Nagy Imre tudta, hogy a testi léte, a bőrzsák elmenőben van. A „boldog órája” előtti időt, perceket rajzolással töltötte meg. „Rögzítsem le, még mielőtt por és hamu lesz ezekből a formákból!” – valahogy imigyen töprenghetett. És a majdan elhamvasztásra ítélt formaburkot, az elmúlásnak fittyet hányva – az időből kicsempészve, a térben rögzítette.

Az utolsó rajzoknak jelentése ez.

A szünet nélkül munkálkodó alkotó erő szikrája az időtlenségben világít, a halált legyőző végtelen térbe pattanva.

– A havasi éjszakák csillagait bámultuk. Vajon ebből a tömeg szikrázó lámpásból hány van, amely már réges-rég kihunyt? És csak most ért ide a fényük? És hány fekete lyuk tátong az égen, amelyekben újszülött napocskák csillognak (akkorák százszor, mint a mi öreg Napunk), és még fényük nem jutott mihozzánk?!

Ami nekünk nincs, az lehet, hogy van, és ami van, az nincs. Nesze neked, emberi okoskodás! És ez az ember akarja uralni a természetet?! Ahelyett, hogy szerényen a barátságát kérje?

*
A látszat az volt, hogy Nagy Imre keményen dolgozott a maga mesterségében, de mással nem törődve önző lett volna. Az ember végül is nem lusta, amikor olyat tesz, amit szeret. De lomha akkor, amikor a számára keserves és fáradságos dolgokat kéne elvégeznie. Ez igaz is, valahol, mélyen.

Csak utólag derült ki, hogy neki sikerült megoldania azt, hogy nem vált közönyös és részvétlen önzővé. De annál szemérmesebb és büszkébb volt, semhogy ezt kimutassa. Szeretetlenséggel vádolható volt annak szemében, aki nem ismerte. Aki egy valójában sebezhető és érzékeny ember jogos önvédelmét az önzéssel tévesztette össze. A csíki gazdák tanácsadója, a méhészet és sízés bevezetője, az állattenyésztés szakszerű művelése – mindez neki köszönhető. Élete egyik célja és álma a művésztelep megszervezése volt. A Zsögöd-fürdő megvásárlása ennek az elképzelésnek egyik része volt.

*
Egy nagy méretű tempera-képen dolgozott több héten keresztül. „Hagyd abba – mondom –, jó ám az a kép úgy, ahogy van.” A válasz hallgatás és egy torz vigyor. Egy hét múlva benézek hozzá. Késsel vakarja a vásznat. „Önkínzás, ének?!” – kérdem megrökönyödve. „Nem a képet bánom, mert az rossz volt. De az istenit neki, pár tucat friss tojás ráment!” (Tojás–temperával dolgozott akkor.) Kifakadása a takarékos gazdáé és a humorérzékkel áldott művészé volt. „Nem lehet tajkolni, utólag forrasztgatni. És nem elveszett idő, mert az újrakezdéssel rövidebb idő alatt pontosabban érsz a célba” – így Nagy Imre. Igen, valami effélét értenek meg azok, akik a kegyetlenségig elfogulatlan ítéletet mondják ki önmaguk felett.

 „Ha azt hiszed, hogy sikerült a képed, menj vissza a műterembe, meg fogod látni, hogy nem sikerült.” Ezt írta fel Picasso egy kis darab kemény papírra, ahogyan Malraux könyvéből értesültem per évvel Nagy Imre „eltávozása” után. És most, hogy szellemét idézem, ismét odamormogom: „Lám, itt-ott mégiscsak hasonlítottál rá!”

*
Egy alkalommal, lejöttem a „büdös gödörből”. Délelőtt viharos veszekedést hallok a konyha felől. Imre bevásárolni küldte Ilona nénit Szeredába. Az visszajövet nem tudott pontosan elszámolni (valami banikról volt szó) a visszakapott pénzzel. Imre istenesen megszidta.

Pár nap múlva utaztunk Kolozsvárra. Imre egy bérletet nyújtott át Ilonának (még előbb jól felszerelte tűzifával), a zsögödi meleg fürdőre szólt. Mondom neki csúfondárosan: „Hát ez neked több pénzedbe került, mint az a pár bani, ami miatt szigorúan letoltad szegény Ilona nénit.” „Anyámat szerette Ilona, mellette volt végig, nekem még modellt is állt, nem lehet a hosszú télre csak amúgy ott hagyni!” – így Imre. – „Szüksége van meleg fürdőre, mert beteg.”

*
Egy sokgyerekes asszony bejön Imréhez mézért. Jól megtölti edényeit. Amikor az fizetni akar, Imre nem fogadja el a pénzt és jó étvágyat, egészséget kíván neki és a kölykeinek. A gazdaember együtt volt Imrében a nagyszívű művészemberrel.

Eszembe jut, hogy mint főiskolai tanár feljött a szobrászati szakra. P. Sanyi, a tehetséges szobrászfiú rossz, lerongyolt cipővel totyogott a modell körül. „Jó cipőd nincs?” – így Imre. „Ez az egyetlen, dróttal összevarrt cipőm” – felel a fiú. – Megkért engem, hogy küldjem el hozzá modellt állni. Nem tőle, hanem Sanyitól tudtam meg később a modellállás históriáját. Fölment Imréhez. Ő fogadta azzal a kérdéssel, hogy tud-e tojásrántottát csinálni?! P. Sanyi kitűnő szakács is; azt felelte: Igen. „Na, akkor eridj a »téli konyhába« és csinálj vagy tíz tojásból rántottát” – mondja Imre. Sanyi megcsinálja, aztán jóllakva modellt áll. Imre rajzolja a jól megtermett legényt. Befejezte munkáját, Sanyi már kilép az ajtón, amikor Imre utánaszól: „Várjál, kotorj ki az ágy alól valami cipőt.” Visszamegy, kikotorja a cipőt, felpróbálja az egyiket, jó neki. „Na, barátom, isten áldjon, a munkádért fizetség jár” – mondja Imre. És Sanyi másnap a műteremben már jó cipővel sétálgatott a modell körül. Ilyesfélét is csinált Nagy Imre, akit hibásan önzőnek is véltek egyesek, de akiben a látszólagos hidegség az érzékenység és együttérzés melegével keveredett. A látszólagos ridegség mögötti meleg érzelmi élet szívdobbanásai kihallatszanak. Akinek jó füle van (hosszú fülű), az meg is hallja. A rövid eszű (magyarul féleszű), az „ostoba” nem észleli egységben a dolgokat. Ezért aztán ítélete egyoldalú, korlátolt. Kegyetlennek látja e kegyet osztogatót!

Nagy Imre a valódi, eredeti ember volt. Saját lábain járt és nem szándékozott eredetinek látszani. És ezért nem is állt fejre. Az eredetieskedő bohóc a feje tetejére is áll, hogy feltűnve megdöbbentsem. A saját lábán álló alkotó egyéniség megrendít! A fejtetőn álló és billegő egy pillanatig megrázhat. A megrázást kipihened – és elfelejted. A megrendülés életre szóló emlék nyoma. Visszaemlékszel a tiszta eredetre. „Szürke minden elmélet, csupán a lét aranyló fája zöld.”

Nagy Imre elolvasta és értette Goethe Faustjának lényegét. „Ha az állatot véded, az embert véded” – mondta Nagy Imre. Elgondolom, hogy milyen okos dolog volt az egyiptomi papok, a tudósok elhatározása, hogy a sakált, a ganajtúró szkarabeuszt szentté, sőt az istenségek jelképévé avatta. Aki egy szkarabeusz bogarat eltaposott, huszonötöt kapott a fenekére. A mi vak civilizációnkban kinőtt természetvédők, akik a technokraták pimaszságait falánk kufárságait kísérlik meg ellensúlyozni, valójában a mindenkori természetes egyensúlyt hirdető beavatottak utódai. Akik nem úgy avatkoztak be a természet rendjébe, hogy annak egyensúlyát végzetesen megbontsák, papokként tisztelt emberek voltak. A természet ellen nem háborút kell viselni, mint amit a mai gépi civilizáció habzsolói toszik okosnak látszó ostobaságaikban. Nagy Imre káromkodásai a kolorádóbogár elleni permetezők repülőit látva, nem káromkodások voltak! Elpusztították a havasi rétek virágait, s ezzel megölték a méhészek munkáját. És a pityókát megtámadó kártevő bogarak elszaporodtak. Csak mert nem törődtek a széllel. Vigasztalom, hogy a kártevő csak ott tesz kárt, ahol lehet. Az amúgy is gyenge beteget takarítja el. Újabb káromkodás a válasz.

*
Imre egy kora reggel ingben és gatyában kilépett a ház tornácára, vakaródzva. Az udvaron egy öreg székely ács ott javítgatta a méhkaptárokat. Megkérdezi: „Hogy aludt, Nagy úr?” Imre szitkozódik, hogy szarul, mert egy bolha nem hagyta aludni. Erre felel az atyafi: „Nagy úr, hát nem tudja-é, hogy a bolha csak az emberrel együtt fog elpusztulni?” A jelek szerint a természet ökológiai rendjébe a bolha is beletartozik.
„Minden teremtett lény karakteres – mondta Nagy Imre –, jellemző, és ezért jelleme van.” A kőnek, víznek, felhőnek, fűnek, fának, gyümölcsnek, virágnak, állatnak, mint az embernek. Kétszer ugyanaz nem jelenik meg, sem térben, sem időben. „Egy patakba csak egyszer állhatsz belé! Másodra már nem ugyanaz a patak, új víz buzog benne.” És ekkor, magamban bűnbánatot érezve, megkérdeztem: „Te panteista vagy? Mindent istenítő?” (Milyen kényelmes afféle jó hangzású kategóriákba zárni egy efféle hitet?! – gondolom bűnbánóan magamban.) Aki törvényszerűségeket fedez fel és fogalmaz meg magának, azt miért is kell babonás szektákba gyömöszölni?! (Hogy panteista, vagy miegymás?) Törvényszerűségekről van szó, amiket nem mi rendezgetünk, csak „csudálkozunk”, hogy vannak. És ebben megerősödtem, amikor Imre elmondta anyjának boldog óráját és utolsó rajzát róla. Furcsamód történt, hogy mikor egyszer hitről, Istenről tárgyaltunk, Imre nyilatkozott. Pontosan úgy, ahogy az ősi kultúrák művész-varázslói, akik pogány módra faragott és festett képeket merészeltek alkotni, kisistenek módjára. Tar koponyájú sámán módra, akinek hite van, de ez a sajátja; a tudatos emberé, nem pedig a dogmás egyházakban hívőé, ködös, babonás álhitűé. „Ha lelked épségét célzod, tested épségével törődj először. Mert egyek ők!”

(folytatjuk)