A fiatalkori, már érvényes művei és az időskorban született képek között ugrás, változás nincs – írtam kicsit iskolásan. Erre gondoltam újra. Ez a makacs, kitartó egyenes út már-már a modorosság gyanúját ébreszthetné, különösen azokban, akik a divatot, a lihegő újat keresést, az élettől is elforduló eredetiséget tűzik ki célul. Mintha ez a fölényes szerszámkezelés; a rajz-szén, toll, és ceruzától az ecsetig teljesen problémátlan lenne!? Ez a hosszú gyakorlás és munka által megszerzett tudás az önismétlés zsákutcájába vezethetne?! – Csak a divatok műbírálói vélekedhetnek imígyen. – A fölényes technikai felkészültség, a bravúros rajz és felfestés, a rutin csak bizonyos művésznek jelent veszedelmes szirénhangot. Akiben a tudatos cél olyan tisztán kikristályosodott, a „tudom, mit akarok” erősítő egyensúlya olyan mértékű kitartással párosult – szinte már az önmagával szembeni kegyetlenséggel is –, mint Nagy Imrében, annak a szirének kórusát meghallgatni már nem jelentett veszélyt. Olyan árbócba fogódzhatott, amelyet önmaga ácsolt, erősített egy hosszú munkás életen keresztül. (Nem idegen árbóchoz kellett önmagát leköttetnie, mint Odüsszeusz.)

„Nem a tehetség a nagy dolog, hiszen azt szinte ingyen kapod. Csiszold ki, mi más dolgod lehet? – Kötelező rabság ez a festészet, az úristenit” – efféléket mondott. És nemegyszer szinte keserű hangon dohogta. „Hát maga önkínzó mazochista!?” – kérdem kajánul. „Meg vagy zavarodva!?” – intézi el ecsetmosás közben. (Később Malraux: Az obszidián fej című könyvében ugyanezt megtaláltam Picassóról.)
„Az alkotás szükséglete kábítószer. Festeni kell! – Miért kell mindig kitalálni valamit, ezer esztendő alatt annyi mindent! De hát mit tegyünk?” – imígy Picasso. És így Nagy Imre is! (Anélkül, hogy erről tudott volna!)

Aki tudja azt, hogy hogyan kell megoldania azt a mesterségében, amit akar, akkor nincs oka félni a fölényes technikai tudástól. És képességeivel arányos türelme, kivárása a beérésig. Aki csak a „hogyan”-ra tud felelni, de nem tudja pontosan, hogy is feleljen a „mit”-re, az féljen a rutintól, mert csak önfertőző lombiklény lesz belőle!

„Aki úgy tud rajzolni, mint Picasso, az mindenki modorában megoldja a képet, mégpedig kőkemény és igazolt önbizalommal, csak éppen ön­maga fog abból hiányozni.” Ezt is Nagy Imrétől hallottam. – Pontosan, keményen, tudatosan kell dolgozni. Mert hogy a véletlen kis istenei majd segítenek? Vagy amúgy félig eldadogni komoly dolgot lehet-e?

„Félig érett vackort csak a féltudású kamasz rágcsál. Visszaköpi és ajánlja! „Érjen be a gyümölcs. Akkor kínáld.” Ezt Nagy Imre akkor mondta, amikor egy fiatal festő (nem éppen Raffael-szerűről, hanem egy éretlen festészről volt szó) sokadik egyéni kiállításáról beszélgettünk. „Nem tudja, mit akar, és már a közönségnek makogja a semmit!” Ezt Nagy Imre joggal mondta, mert ő maga beérett gyümölcstermést „ajánlott” és tálalt kiállításaikor.

Mondom, kicsit kajánul: „Imre, te hasonlítasz Picassóra. Ugyanaz a fejalkat. Ami pedig „kinn” van, az belülről kifelé mintázódik. Egymásról árulkodnak a külső és a belső, a bőrzsák és a lélek.” Lehet, de nem mindig a festészetben – mondják egyesek. „Lehetséges – mondom, de az életvitelben, a megszállottságban hasonlítotok, mert őt is valami ördög sarkantyúzta.” „Na, de az meg mégsem a székely ördög” – feleli. „Vajon nem rokonok-e?” kérdem „a székely és a baszk ördög. Hiszen állandóan a sapkájukat viseled!”

Imre festi a portrémat. 1973 február–március. „Fűtsél be, ne zavarjon senki és semmi. Valami jó muzsikás lemezt feltehetsz.”

Azt a meglepő ragaszkodást a természet, a látvány realitásához a saját bőrömön most aztán tapasztalhattam. Szédelegtem a fáradtságtól, a folytonos rám morduló parancsoktól: „ne mozogj, az istenit, mert most rajzolom a pufád csontját” – pedig már jó ideje ecsettel dolgozott. Ismét eszembe juttatta azt, amit már régen éreztem, és meg is értettem, hogy a közvetlen valóságélmény nélkül nem tett egy lépést sem.

Nem volt képes, vagy inkább nem is akart elvontan megrajzolni, vagy megfesteni egy emberi alakot, követ, vizet, virágot, ha nem volt szeme előtt a piktúrában megoldandó tárgy. „Kitalált, üres díszítésre nem vállalkozom, arra nincs időm” – mondta.

Az a művészember volt, aki született realista, sőt determinált naturalista – a fogalom feloldódott, lekicsinylő jelzője nélkül, – a legnemesebb értelemben. Az egyszerű és természetes értelmében. Amilyenek csak a legnagyobbak lehettek mindenkor.

(„Festeni a semmit nem lehet. Mindég valamiből, realitásból kell kiindulni”. (Picasso) Az absztrakció abszolutizálása ördögi, üres, embertelen, a realizmus emberi, életteljes. Nyilván, hogy itt a két fogalom nem a konvencionálisan használt tartalmáról van szó. „Tegyük fel, hogy van egy absztrakt vadász. Ám legyen. De az biztos, hogy nem fog semmit lőni.” (Picasso). És bár nyekergő, anekdotaízűnek tűnhet, amit itt lejegyeztem – nem bánom. Mert érthetővé szeretném tenni azt, amit – még műbeavatottak is – félremagyaráztak.

Nagy Albertet, a mi Bercinket Imre tisztelte és becsülte mint jó piktort, csak éppen nem mondta ki soha! (Nagy Bercit elvitte Zsögödre is.) Amikor a műteremben (Bolyai u. 4. sz.) rajzoltunk, krokiztunk együtt (Nagy Imre, Márkos Bandi, Nagy Berci meg én), Imre volt a „magiszter”.

És Imre letolta Bercit, hogy nem lehet „fényképek után rajzolni, hanem az életből vett, ellesett mozgásokat kell rögzíteni. (Nagy Albert, amúgy Delacroix-módra fényképeket is használt kompozícióihoz.) Volt olyan művészember, festő is, aki szemével, agyával rajzolt. Daumier jut eszembe, aki természet után egy kacsát sem tudott lerajzolni. De a kirándulás után egy márványasztalra úgy rajzolta a kacsákat, hogy a kollégái csodájára jártak. Ez a kiváló művészember a szemei­vel és agyával úgy megfigyelte az életet, mozgást, hogy később meg tudta rajzolni azt. Leonardo da Vinci a füzetébe lejegyzett „furcsa” számaiból portrét is tudott rajzolni. Nagy Imre azt a szükséget érezte, hogy amit lerögzít vonallal, folttal vagy színnel, állandóan a szeme előtt legyen. Állandóan szüksége van az azonnali konkrét rögzítésre, bármilyen eszközzel, bármire is jegyzi élményeit. Ez az, amire azt szokták mondani, hogy „állandóan rajzol”.

Nagy Imrének kín volt, ha bármilyen kis képben kívánkozó élményét nem rögzítette. Állandóan fürkész, kíváncsi gyermek módra „csudálkozik”, és ha holmi emberszabású istenben nem is hisz, a mindennapi teremtő munka hívője és a világ törvényeit betartja. „Ami természetes – az igaz” – mondta. – Tudom, hogy még a kortárs ítélete sem lehet mindig tárgyilagos és megbízható, különösen a művészetben. Hát még az olyan ítélet, amelyet akarva, nem akarva, átmelegít a megbecsülés, barátság és szeretet! – Nagy Imre művein keresztül itt van – és bizonyít. Ha azt olvasná, lehet, kacagva leintene, hogy „hagyd már a legendákat”. Hogy mekkorákat tudott nevetni; zengett az erdő harsány kacagásától.

„Mindenfajta elmélet, üres teória ízetlen, színtelen és hullaszagú; az élet, a Lét színes, élő, ízes és illatos” – így – Goe­thével – Nagy Imre. (Gorkij Leninről beszélve mondja: „Nagy, tántoríthatatlan erkölcsi egészsége kell hogy legyen annak, így nevet”.)

Az emberi élet boldogsága nem a természet feletti uralom elérése, mert az amúgy is lázálom és nyegleség. Az ember is a természet terméke; nem uralhatja azt, „ami” vagy „aki” tudatán kívül, az ő megkérdezése nélkül behajította egy életciklusba. „Az lehetetlen, hogy emberé vagy senkié az élet”. A beavatódás útján tétovázó, a tisztán látó zseniális Ady szavai igazak.

Nagy Imre számára, mint minden igaz alkotó számára a művészet olyan erő és hit, amely a halálnak fittyet hány! Kiugrani az időből a térbe, amely a végtelen tér kis szobája, de amelynek falai a végtelenbe tágulnak. A Hargita erdőit lehet a fakereskedő számító szemével felmérni, s lehet a természetet szerető és csodáló ember, na meg a festő szemének is felinni, csodálni, értve érezni. És kirántani a mulandó időből, ahogy mondani szokás: megörökíteni.

(folytatjuk)