Ha nem olvasom a Hargita Népében, hogy Kányádi Sándor nevét vette fel a székelyudvarhelyi városi könyvtár, és mintegy hat hektáron megnyílt Nagygalambfalván az erdélyi írók és költők parkja (aminek létesítését Kányádi Sándor örökségének a megőrzése ihlette) – nem fogok most tollat… De kikívánkozik belőlem valami, amit még a két újságcikkhez hozzáadhatok – talán nem érdektelen, talán nem felesleges…

Bizonyára sokan nem is tudják: Hargitafürdőn pár éve már, hogy a települést átszelő útszakaszt Kányádi Sándorról nevezték el. Nem véletlenül, mivel a költő az évek során itt nyaralt, lévén, hogy háza volt itt neki. A telep a megyeszékhelyhez tartozik, és elmondható: Csíkszereda is tisztelettel viseltetett és viseltetik a jeles költő emléke előtt! Bizony, a róla elnevezett „magaslati” útszakasz hosszabb, mint a megyeszékhelyen a Kossuth utca… Hanem a költő halála után évekig a háza mintha árván maradt volna, az udvart felnőtte a gaz, s valahányszor elmentem a kapu előtt (amelyet az évek során gyakran nyitogattam én is), hiányérzetem támadt… Nem tudtam, ki az örökös, ki a mostani tulajdonos, mi a szándék, és mi lesz végül a költői lak sorsa… Hanem most, az ősz elején egy építészcsoport érkezett „Kányádihoz”, s megkezdődött ott a tatarozás. Megörvendtem, hogy a költőről elnevezett út jobbján végre felújul a ház is!
Szóval elmondhatjuk, hogy Csíkban sincs elfelejtve Sándor bácsi!

Hanem húsz évvel ezelőtt, 2006. február 3-án a Hargita Népében közöltem egy versikét, amit a költőnek dedikáltam. Sándor bácsi akkoriban már „körömhátra” írogatta a haiku-szerű versikéit. Most, október elején véletlenül egy könyvben bukkantam rá a dedikált versikémre. Elfelejtettem… Bizonyára annak idején kivágtam az újságból, és betettem könyvjelzőnek abba a könyvbe, s azóta ott lapult mostanig. Idézek belőle: „Végül már csak a körmére ír a költő (...) végül körmödre égnek a versek”… Ez a versikém (mint köröm alól kihúzott szálka) megörvendeztetett, mert teljesen elfelejtettem, hogy írtam volt. Nem tartottam számon, mint például azt a verset, amelyet 2003 nyarán írtam (Egy este Kányádival), majd azt, amellyel a 80 éves költőt köszöntöttem fel, vagy azt a „riportverset”, amelyben a temetését írtam le. A „jelentősebb” költemények bekerültek a könyveimbe, de nem csupán mint könyvjelzők… Hanem annak örömére, hogy a Kányádi-portán megjelentek a mesterek, augusztus végén „hirtelen” faragtam fából egy portrét Sándor bácsiról…

Ezek a verses és faragásos „kötődések” azzal is indokolhatók, hogy jó két évtizeden át nyaranta gyakran találkoztunk és beszélgettünk mi itt fent a Hargitán, olyan 1300 méter körüli magasságban. Újságíróként néhányszor „téma” volt számomra róla írni, például azt is megírhattam, hogy Budapesten sikerült neki megvalósítania régi álmát, az Elek apó kútját…

Jól emlékszem, hogy néha arról ábrándozott, ha Nobel-díjat kapna, repülőteret építtetne fent a Cekenden, hogy a székelyek röpködhessenek, utazhassanak a nagyvilágban. Azóta valahányszor átmentem a Cekenden, Kányádi Sándor repülőtere repült velem szembe, s azon tűnődtem, hogy ha nincs, hát nem is kerül az sokba… Ki tudja, végül egy ilyen repülőtér béketér maradna-e, vagy valami katonai támaszpont lenne? Talán jobb, ha a költői túlzás csak költői ábránd maradt, egy megmosolyogtató szép emlék. Hanem hirtelen most, október 12. hajnalán eszembe jutott, hogy verset is írt erről a repülőtér-ügyről Kányádi! Hol olvashattuk? Megvan! A 2001-es Hargita Kalendáriumot kerestem meg és lapoztam fel, s benne a költő Mert nemcsak című versének utolsó szakaszát most ide másolom: „semmiség nyugtatom magam / semmiség ahhoz mérve / hogy szemétlerakót terveztek / álmaim röpterére”… De ami nem mese és nem ábránd, hanem valóság: az a hathektárnyi „erdélyi írók és költők parkja” Nagygalambfalván! Ez talán megér egy cekendi repülőteret, ott a tizenhétfalusi közelében… Persze, ennek is tulajdonképpen ő volt a kezdeményezője, illetve az okozója, hisz ha nem születik meg ő Nagygalambfalván, ott senkinek sem jutott volna eszébe most egy ilyen „befektetést” nyélbe ütni. Mert – mint írta az újság – „ezáltal Nagygalambfalva felkerül az egész Kárpát-medence turisztikai és kulturális térképére”.
Cekend? Hát én arra kérem kendet, hogy inkább vegye az irányt Nagygalambfalva felé! De egy sétára ajánlhatom a Kányádi Sándor utcát is, itt fent a Hargitán…
 

Ferencz Imre
VENDÉGSÉGBEN

Híres és hímes Gyimesben
beteljesült Emese álma
asztalt terített vendégeket várva
hogy ne legyen olyan egyedül
hogy ne legyen olyan árva

serényen jöttünk Sarányékkal
s aránylag megérkeztünk idejében
pálinka bor sör várt már az asztalon
de Réka és én csak „mentes sert”
ihattunk mert vezetnünk kellett hát
vezekeltünk

Burus volt Endre és Botár volt Emőke
ők is megérkeztek időközben
az udvaron aranyhalak a tavacskában
s a kapu előtt a Tatros vize csordogált
lefelé Móduvába

szóba jött hogy telik az idő
és az ember átbucskázik a fején
s lesz belőle nagytata nagymama
unokát dédelget majd
s lesz belőle idővel dédi
úgy 2050 felé ha megéri
de akkor biztos hogy már nem vet
cigánykereket

serényen koccintani kár
a jó bort hagyni kell mentére
csak kortyolgatni szépen 
s aránylag be se rúgni tőle
miközben parázson sül a hús
amely tányérra kifektetve 
oly kívánatos

körülültük az asztalt
nem szokás itt állva enni 
mert a svédasztal itt nem divat
nem szeretik itt a protokollt
nem kíván itt senki politizálni
s nem kívánkozik itt senki 
a poliklinikára

nem tévedt cigányútra 
a sok jó falat
és estefelé búcsút vettünk
és száguldottunk hazafelé a Forddal
mely a kanyarokat bevette

szép nap volt Gyimesben
teljesült Emese álma
ezen a szeptemberi napon
nem érezte ő hogy egyedül van
hogy ő annyira árva

jól telt 2025. szeptember 20.
a híres és hímes Gyimesben
sosem felejtjük el bizonyisten
hát hálából Emese emléke
szívünkben örökké élni fog

(Kelt eme verses beszámoló másnap hajnalban, szeptember 21-én, Hargitafürdőn)