Megismerhető-e a múlt? Rekonstruálható-e megbízhatóan egy személy, egy család, egy közösség története? Milbacher Róbert Keserű víz című regényében ezekre a kérdésekre keresi a választ, magában a cselekményszövésben feltárt történetben is, de direkt formában is feltéve a kérdést, beavatva az olvasót a merész írói vállalkozásba, beismerve annak esetlegességét.

A regény a manapság elterjedtté és népszerűvé vált család- és társadalomtörténeti ihletettségű művek sorába illeszkedik, ugyanakkor illik rá az autofikciós mű megnevezés is, amely a dokumentumokon és az emlékezeten alapuló narratívát a képzelet szülte elemekkel vegyíti. A regény párhuzamosan futtat két történetet, fejezetenként váltogatva azokat: egyik az író nagyanyjának élettörténete, másik a nagyanya szülőhelye, a szlavóniai Szlánavoda telepes falu krónikája. A nagyszülői történet a még belátható múlt emlékeiből építkezik, a nagyanya által elmesélt történetekből, majd a halála után fennmaradt családi dokumentumokból, illetve az író saját emlékeiből. Népességmozgások, a második világháború, majd a kollektivizálás eseményei nyomják rá bélyegüket a még személyes emlékek alapján felidézhető múltra. A másik idősíkon futó, a Szlánavoda megalapítását, majd megsemmisülését feltáró cselekményszál az 1860-as évekig nyúlik vissza, amikor a dél-dunántúli megyékből érkező „új honfoglalók” hamis ígéretek nyomán, a jobb élet reményében telepednek le Szlavóniába, a svábok és horvátok szomszédságában lévő erdős területre, ahol kemény munkával teszik élhetővé környezetüket, hogy rövid ideig tartó felvirágzás, viszonylagos jólét után kisemmizetten továbbmenni kényszerüljenek. A két idősíkon futó cselekményszál – bár szerkezetileg elválik egymástól – nagyon hamar összeér, az egyes motívumok párhuzamos megjelenítései egyértelművé teszik a hely és a szereplők kapcsolatát. Ezzel az írói eljárással válik megmagyarázhatóvá, hogy az egyén élettörténete miképp lesz része, avagy épp kiszolgáltatottja az adott hely és korszak meghatározottságainak, ugyanakkor az egyén sorsa maga is alakítójává válik a közösség történetének. 

És bár a múlt rekonstruálása, a múltbéli traumák máig érő hatásának feltárása napjaink irodalmának divatos jelensége, Milbacher Róbert regénye mégis különleges, ugyanakkor izgalmas írói vállalkozás. A történetmesélés szövegébe több ízben is metaszövegeket fűz a szerző, ezekben mintegy „kiszól” az olvasónak, reménytelennek ítélve meg a múlt feltárására tett kísérletét, amelybe tulajdonképpen nagyanyja halála után vágott bele, mintegy emléket állítva nemcsak a számára oly kedves személynek, de egy sorsközösségnek is. Ezekben a „kiszólásokban” az írói vállalkozás problematikus voltát, sőt, kudarcát ismeri el: a múltat nincs mód rekonstruálni, azt sosem ismerhetjük meg úgy, ahogy a hajdani szereplők idejében lezajlott. Dilemmaként merül fel, hogy a dokumentumok mennyire hitelesek, a családtörténeti epizódok mennyire megbízhatók, az emlékezet miképp formálja a múltbéli történéseket. Az emlékezet működésére vonatkozóan egy rövid értekezés szakítja meg az egyik történetet, amelyben a szerző arról beszél, hogy a fiúknak az apjukról kialakított képét miképp alakítják az anyák (a férfiúi agresszivitás elleni védelemként) – ez az eljárás pedig az emlékezetet is erőteljesen befolyásolja. A fejtegetés azért is figyelemre méltó, mert nemcsak egyedi esetek értelmezésére alkalmas, hanem egy közösség normái, működési szabályai által meghatározott emlékezési gyakorlatra világít rá. Ugyanakkor benne van egy adott korszakra és helyre jellemző szerepfelfogás: a nő-férfi, gyermek-szülő, apa-anya viszonyok és szerepek sajátos mintázata.

Különleges megoldásként találkozunk azzal az eljárással, amikor a szerző mintegy átírja a múltbéli történeteket. Megmutatja egy eseménynek az emlékezet és a tapasztalat alapján leginkább megrajzolható változatát, de mellékeli az „átírást” is: így is lehetett volna. Egy példával megvilágítva: a családi emlékezet sok mindent megőrzött a nagyapa hűtlenkedéseiről, és az egyik ilyen „nőügy” már túlmenni látszott azon a határon, amit még megengedni, eltűrni lehetett. A nagyapa fiatalkori szerelmi kapcsolatának titkolt továbbélése, ennek lelepleződése feleségét olyan heves reagálásra késztette, amely már-már szakadással fenyegette a házastársi köteléket. De az elválás mégsem történt meg. „Mai ésszel fölfoghatatlannak tűnhet, hogy ezek után hogyan és miért maradtak együtt mégis, pedig egyszerűen nem volt egyéb választásuk. Nem volt hová menekülnie egyiküknek sem.” – mondja az író. Ez a tényközlés a maga tömörségében a történetet a korabeli társadalmi-kulturális közegbe való mély beágyazottságában mutatja. A házasság intézménye, a férj és feleség erős egymásrautaltsága, a közösségi szabályozás és megítélés írja elő az egyén döntéseit, és visszafogja az érzelmek sodrását. De az idézett tömör tényközlést rögtön követi az átírt változat: „Úgy kellett volna lennie, hogy...” És ebben a változatban az író azt a képzeletbeli megoldást vázolja, ahol a nagyapa otthagyja családját, amelyben, valljuk be, férj és feleség sosem élte meg a szerelmet. Az író úgy gondolja, talán mégis jobb lett volna így: a feleség józanul belátná, hogy „tényleg nem volt értelme ezt így folytatni tovább”, és még a gyerekek is „valahogy azt gondolták volna, hogy ennyi az apjuknak is járt: egy utolsó esély”. De hiába, nem így történt: mert nem volt választásuk.

És nemcsak a fenti epizódban: valójában így telik az egész élet. A remények gyorsan elszállnak, a sorscsapások kivédhetetlenül követik egymást. Az otthonteremtési kísérleteket hamar felváltja az otthontalanság. Belakni más házát, ahonnan elüldöztek valakit, és közben arra gondolni, hogy az ő elhagyott házát épp most valaki más foglalja el. Elvándorlás, kitelepítés, menekülés, bujdosás. Nincs más választás. Lakhatatlanná vált sors.

Milbacher Róbert: Keserű víz. Magvető Kiadó, Budapest, 2023.