– Mondja, magától értetődő karrierválasztás a robotika területe?

– Mérnökcsaládból származom, így a mérnöki gondolkodásmód és mentalitás nagyban befolyásolt. Első kézből kaptam példát arra, hogy mennyire izgalmas, ha az ember analitikusan áll a problémákhoz, igyekszik megoldani azokat, és keresi az újdonságot, illetve magának a tanulásnak az örömét az élete során. Mindig érdekelt a robotika, de ebbe az irányba egy újságcikk mozdított el, amely arról szólt, hogy már húsz évvel ezelőtt használtak a sebészetben robotokat, és van relevanciája annak, hogy a robottechnológiát az emberek javára tudjuk fordítani. Persze a technika akkori és mai állása szerint is szükség van az emberre, csupán együttműködő módon kell felhasználnunk az innovációkat. Tehát nem ki- vagy leváltani kell az embert, hanem dolgozni azon, hogy a technológia és az ember együtt legyen hatékony. 

– Igen, de a klasszikus narratívában az emberi fejlődés hozta magával a technológiai fejlődést, most viszont ez fordítva látszik érvényesülni. Hogy látja, az emberi fejlődés képes lesz utolérni a technológiát? 

– Az embernek mint társas lénynek legfontosabb interakciós területe a kommunikáció. A robotika ezt a technológia oldaláról közelíti meg, és öt-tíz éven belül a mindennapjainkhoz közel tudja hozni, nemcsak egy porszívó robot vagy önvezető autó formájában, hanem a háztartásban napi feladatokat ellátó humanoid robot formájában. Az ember és a gép közötti kommunikáció jelenleg még nagyon alacsony szintű, de ebben a mesterséges intelligencia a következő pár évben radikális újítást fog hozni, ugyanis az MI elkezdi magát tervezni. Ez azzal jár, hogy az ember kikerül a képből. És hatalmas kérdőjelek jelennek meg a fejünk fölött, például ez: ki fogja garantálni, hogy az ember és a gép harmonikus kommunikáció­ja fennmarad? Azaz meg tudjuk-e értetni a gépekkel, hogy mit várunk tőlük? Mert enélkül alapvetően ki fognak szorítani minket: ahogy hatékonyságban jobbak, energiaigényben kisebbek lesznek, számuk egyre csak szaporodni fog. 

– Tehát a nagy feladat, hogy olyan szakembereket kell „kitermelni”, akik ezt a kommunikációt fenntartják és művelik az MI-vezérelt eszközök és az emberek akarata között? 

– Ennél azért összetettebb a dolog, mert nem arról van szó, hogy nekünk most olyan embereket kell elkezdenünk képezni, akik majd ezt a kommunikációt megpróbálják alátámasztani – mert akkor már elkéstünk. Hanem kutatásokat kell folytatnunk abba az irányba, hogy a gépek fogékonyak maradjanak az ember iránt. Ezt úgy értem, hogy gyakorlatilag ne csak az alapszükségleteinket elégítsék ki, mert hamar eljön az idő, hogy egy hozzám mérhető fizikai entitás jön-megy a lakásomban, ez pedig nagyon sok egyéb kérdést felvet a privát szféra, a személyes komfortom, a szociális kapcsolódásom szempontjából – és erre kell tudni fókuszálni. És ez nem feltétlenül csak egy műszaki kérdés, hanem gyakorlatilag egy olyan paradigmaváltás, hogy a robotokat ne csak funkcionalitásban tegyük meghatározó feladatok elvégzésére alkalmassá, hanem nézzük azt, hogy milyen környezetbe ágyazódnak be. Ha nagyon explicit verziókat nézünk: a keleti országokban már komoly piaca van a szexuális célra gyártott robottársaknak, melyek igazodnak a felhasználó személyes igényeihez, elemzik és megjegyzik a szokásait.

– Maradjunk egy kérdés erejéig a példánál. Ha azt vesszük, hogy a pornográf tartalmak fogyasztása mennyire rombolja a társas kapcsolatokat, milyen hatást okozhat egy ilyen gép?

– Ha valaki a párjával chaten beszél, mikor az a másik szobában van, az már a lejtő. Azt gondolom, hogy e tekintetben nem a robotfejlesztés a károsabb, hanem hogy az ember-ember kommunikációban érzelemmentessé válunk. Hogy ez ne történjen meg, mindenkinek személyes feladata, és ezen dolgozni kell. A jelenség a chatbotokkal indult: olyan egyszerűsített lett a kommunikációs szint, hogy ma mesterségesintelligencia-képességekkel szinte az ember szintjén tudunk kommunikációt kialakítani. De az, hogy értelmes egy kommunikáció, nem jelenti azt, hogy az ember számára hosszú távon kielégítő szellemileg, érzelmileg. Itt kitekinthetünk a társas kapcsolatok vagy a szexuális együttlét hiányának területére is: az ember hajlamos arra, hogy háziállatát, eszközeit, főleg az MI-vezérelt eszközöket, melyek emberi hangon szólnak, valóban emberi értékként kezelje. És ennek van nagy veszélye: mivel nincsen megfelelő óvatosság a fejlesztésekben, hiányoznak a védőhálók, nincsenek riasztórendszerek beépítve, nagyon könnyen ott találhatjuk magunkat, hogy generációk szakadnak el a valós emberi kapcsolatoktól, és alakítanak ki lazább-szorosabb érzelmi kötődéseket gépekkel.

– Az orvosi robotika területén bizonyára szigorúbban veszik bizonyos eszközök használatát és forgalmazását.

– Nagyon érdekes az orvostechnikai eszközök területe, ahol pont azért, mert kritikus alkalmazások vannak, és potenciálisan életveszélyes, akár halálhoz vezető sérüléseket tudnak okozni, valóban nagyon szigorú szabályozások léptek életbe – de annak következményeként, hogy több rossz termék piacra vitele emberéleteket követelt! A piac sajnos ebben az esetben nem önszabályozó: sorra jönnek ki új MI-fejlesztések, keleti és nyugati vállalatok dollármilliárdokat fektetnek fejlesztésekbe, melyek legtöbbször titkosak. Így sem tesztelni, sem szabályozni nem lehet, hiszen mire eljutna oda a szabályozás, hogy érvénybe lépjen, a technológia a sokadik kanyarban hagyta le. Az orvoslásban érdekelt vállalkozásokból több is áttette a központját és a gyártását az ázsiai országokba, mert ott sokkal megengedőbbek a szabályozások: például bátrabban végeznek etikai kérdéseket felvető agykutatásokat és embriókísérleteket is.

– Mondana néhány releváns példát rá, hogy ma már milyen robotikai megoldások elérhetők mind a diagnosztika, mind a sebészet terén?

– Ma globális szinten ott tartunk a gyártástechnológiában, szabályozásban és ténylegesen klinikai tudományok tekintetében, hogy neuronszinten tudunk interakcióba lépni az agy egyes kiválasztott neuroncso­port­jaival, neuronjaival. Tehát olyan precíz elektródákat tudunk például beültetni az emberi agyba, hogy azok idegsejtek közötti kapcsolatokat is tudnak szabályozni. És ez már tényleg az a sci-fi kategória, aminek nem tudjuk felmérni a következményeit. Egy embert szempillantás alatt éhesből fáradttá, fáradtból szuperizgatottá, dühösből szelíddé tudunk tenni – és ez még csak az a szint, ami ma elérhető. Ehhez képest, hogyha megértjük a működést, és tudjuk modellezni, hogy időben hogyan változnak ezek a struktúrák, előbb-utóbb eljutunk oda, hogy valakinek az emlékeit ki tudjuk bányászni a memóriájából, vagy oda be tudunk táplálni olyat, ami nem történt meg – és innentől kezdve már igazán veszélyes a történet.

– Ha nincs érdemi szabályozás, és még a következményekkel sem igazán kell számolni, hogyan lehet megnyugtatni és közelíteni az embereket egy ilyen kétélű szupereszköz használatához?

– A jó hír az, hogy erről most már elkezdtünk beszélgetni, és a társadalom szélesebb körei érzik azt, hogy ezek fontos problémák. Megnyugtató válaszunk ugyanakkor még nincs ezekre a kérdésekre, de azt gondolom, hogy nem is lesz. Nem hiszem, hogy képesek lennénk radikálisan újraalakítani az egyensúlyt, mert olyan mértékben elindult a fejlődés, a fejlesztés, hogy gyakorlatilag itt országok és nagy érdekcsoportok tudnak fellépni. Ha nem állsz össze fejlett országgal, akkor nem tudod országként azokat a műszaki javakat kiaknázni, amikhez majd hozzáférnek. Mert lesznek az MI-vezérelt országok, és lesz a többi. Én ettől félek, hogy a technológia maga polarizálja a világot, és ez egyre gyorsul.

– Az már biztos, hogy az MI-t senki és semmi nem fogja tudni kikerülni, megkerülni?

– Ezt a szellemet már nem lehet visszazárni a palackba, úgyhogy bármilyen pozíciót betöltő embernek használnia kell, különben elvágja magát a lehetőségektől, és egy idő elteltével a megélhetéstől is. Viszont el fog jönni a csúcs, amikor annyi energiát fog felhasználni az MI-rendszerek fenntarthatósága, hogy a folyamat stagnálásba kezd. Csakhogy még az elején vagyunk.