– Mikortól van jelen a zene az életében?

– Gyermekkoromban kezdődött, kiskoromtól játszottam hegedűn. Hogyha nagyon visszamegyek az időben, második osztályos koromra emlékszem vissza, ekkor kerestek meg a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum tehetséggondozói. Akkoriban rendszeresen járták a falvakat a középiskola tanárai, egyeztettek a pedagógusokkal, és meglátogatták a tehetséges gyermekeket. Akkor nem engedtek el a szüleim, csak majd ötödik osztálytól. A középiskolai éveim viszont már nem ott teltek, de érettségi után jóval mégis visszatértem a zenéhez – biztosan okkal. Felkészültem a felvételire a remetei Trucza Árpád tanár úr segítségével, és elvégeztem a zenepedagógia szakot Kolozsváron, a Gheorghe Dima Zeneakadémián.

– Miért volt a kiesés? 

– Egyszerű családból származom, a szüleimnek, főként édesapámnak az volt a felfogása, hogy fiúgyermeknek szakma kell, „cincogásból nem lehet megélni”. Ezért nyolcadik osztály végén hazahozott, és beíratott a faipari szakközépiskolába, így műbútorasztalos képesítést szereztem. Asztalosként dolgoztam is egy ideig, de eljött az idő, amikor úgy éreztem, a zenéhez vissza kell térnem. Akkor nagy fordulatot vett az életem, addig dolgoztam szórakoztatóiparban, esküvőkön muzsikáltam, de ez a két dolog nem volt már összeegyeztethető.

– Mit hozott a zeneiskola, milyen lehetőségek voltak itthon?

– Nem volt akkor olyan sok választási lehetőség… Bár Kolozsváron nekem és a feleségemnek is állást ajánlottak, mi ragaszkodtunk ahhoz, hogy hazaköltözzünk Szárhegyre. Sőt olyannyira lokálpatrióta vagyok, hogy a címzetes városi állásomat két részre osztottam, hogy itthon, a szülőfalumban is tudjak tanítani. A gyergyószentmiklósi Vaskertes Általános Iskolában, a zeneosztályban tanítok a kezdetektől, 2008-tól pedig a szárhegyi Bethlen Gábor Általános Iskolában is. Emellett gyermek- és felnőttkórusban is tevékenykedem karvezetőként, s ahogy a gyermekek hangszeres tudása lehetővé tette, családi zenekart is alapítottunk. 

– Szülői elvárás volt, hogy ebben a családban zenélni kell?

– Az első gyermekünknek hároméves koráig igencsak szegényesen vettem részt a nevelésében, sokat dolgoztam, és ezen változtatni szerettem volna. Amikor a második gyermekünk megszületett, én jöttem el gyermeknevelési szabadságra. Abban az évben jelent meg az ezzel kapcsolatos törvény, így valószínűleg az első férfiak között voltam az országban, akik két évig gyermeknevelési szabadságon voltak. Attól kezdődően, hogy 15-20 percig figyelni tudtak a kicsik, tanítottam őket, mindegyiküket egészen nyolcadik osztályos koráig. Konkrét elvárás nem volt, de tudjuk, hogy nagyon kevés embernek adatik meg, hogy olyan minőségű zenei képességeket kapjon a fennvalótól, amik kiugró teljesítményhez adhatnak alapot. Aki ezt nem használja fel, elfecsérli az ajándékba kapott tehetségét. Ez volt az egyik ok, amiért szorgalmaztam a zenei nevelésüket, de az is fontos volt számomra, hogy fejlődjön a szépérzékük, a viselkedésük. Az alapgondolat az volt, hogy legyenek jó, zeneszerető emberek. Az, hogy ebből több jött ki, már sok mindenen múlott, például a következetességen. Én a gyermekeimmel szemben tanár kellett legyek, a feleségemre hárult egyedül a szülői szerep. Az ő hozzáállása, a tudás elmélyítésében játszott szerepe vitathatatlan. Aztán ahogy a gyermekeink növekedtek, évente legalább egyszer elvittük őket versenyekre, az iskolai és a faluban zajló rendezvényekre felkészültek, s ezért mindig valami új anyagot kellett tanulniuk, ami ösztönző hatással volt a gyakorlásra.

– Mikor jött a családi zenekar ötlete?

– Ahogy fejlődtek és a tudásszintjük is növekedett, egyre többször kezdtünk összejátszani. Mindig vittem magammal őket a Szent Miklós Kamaraegyüttes próbáira, ahol akarva-akaratlanul nagyon sok mindent magukba szívtak. A kóruspróba után mindig furulyaóra következett nekik. Klasszikus vonósnégyesként több alkalommal felléptünk már, de 2022-ben, a Múzeumok Éjszakája alkalmából volt először teljes estés, 55 perces műsorunk, azóta több meghívást kaptunk Magyarországra és itthon egyaránt. Most már csak vakációkban tudunk gyakorolni, a legnagyobb lányunk Debrecenben folytatja egyetemi tanulmányait hegedű szakon, a középső Nagyváradon ének szakon, a legkisebb pedig Marosvásárhelyen, a zeneakadémián tanul. A Szent Imre Kollégiumban mindegyikük biztos lelki hátteret kapott, sőt ott is erős volt a zenei vonal, zenélhettek és énekelhettek kedvükre. 

– Mit ad a zene ennek a családnak? 

– A szépet! Az, amikor egy közönség tagjainak az arcán látod a boldogságot, vagy koncert után könnyes szemmel jönnek oda, azt nem lehet szavakban kifejezni. Azt vallom, hogy mindig érdemes pozitív dolgot adni az embereknek, másképp túl sok munka van ebben a műfajban ahhoz, hogy ezt pénzben ki lehessen fizetni. És az, amikor látom a munkám gyümölcsét a gyermekeim zenélésében, el sem hiszem, a legféltettebb álmom sem volt ilyen, mint amit megkaptam. Ennél többet kívánni nem lehetne, ezért is van az, hogy engem rosszkedvűnek nem lát senki. És ezért van az is, hogy hálásak vagyunk, sokat tevékenykedünk egyházi vonalon is, rendszeresen énekelünk a gyergyószárhegyi ferences templom kórusában, karácsonykor pedig már évek óta saját családi produkcióval lepjük meg a hozzánk közel állókat.