– A nagyvállalati élet és munka mellett milyen indíttatásból vállalt zenekari menedzseri feladatokat?

– Az egész zeneipari feltárás még akkor kezdődött, amikor ipari alpinistaként dolgoztam. Az egyik barátunk bekeveredett – a rendszerváltás után – az akkor robbanó zenei piac technikai ládájába. Magyarán: akkoriban kezdtek jönni Magyarországra a nagy zenekarok és énekesek: Metallica, U2, Michael Jackson, Rolling Stones stb. Nagyon kerestek embereket, akik másztak, és színpadépítésnél tudták használni ezt a tudást, a barátunk pedig szólt nekünk, mi meg mentünk. Megtanultuk a színpadépítési technikát, aztán turnékra is jártunk: például voltunk Michael Jacksonnal Afrikában, meg a Metallicának építettünk színpadot Magyarországon, Bukarestben és Bulgáriában is. Tulajdonképpen itt kezdtem belelátni a zeneiparba, hogy mi minden történik a színfalak mögött. Elég sokáig csináltam ezt, és megtanultam például azt is, hogy mit jelent az, hogy egy koncert produkció legyen, ne csak előadás.

– Melyik volt az első zenekar, amelynél menedzserként kezdett dolgozni?

– A Slang, amelyben Luiza Zan és Jimmy Cserkész is benne volt. Akkor épp Bukarestben tartózkodtam, üzleti úton. Úgy ismertem meg őket, hogy bementem egy akkoriban menő dzsesszkávézóba, ahol egy fiatal zenekar zenélt, nagyon jól. Meghallottam, hogy a gitáros magyarul beszél, ráadásul székely akcentussal. Ő volt Jimmy Cserkész, és kiderült róla, hogy sepsiszentgyörgyi származású, és hogy zenészcsaládból származik. Beszélgetni kezdtünk, és megkértek, hogy szervezzek nekik Csíkban valamit. Két koncertet sikerült összehozni, aztán Luiza közölte, hogy menedzsert keresnek. Tulajdonképpen ők piszkálták ki belőlem ezt az egészet. Nagyon sokáig dolgoztunk együtt.

– Szóval így kezdődött. Melyik volt a következő zenekar?

– Később a Tündérground csíkszeredai zenekarral kezdtünk együtt dolgozni, velük már belekóstoltam a lemezkiadásba is. Volt még egy próbálkozás a One More Minute zenekarral, az borszéki fiatalokból állt. Akkoriban Borszéken dolgoztam, turisztikai területen, kutyafogathajtó-versenyeket szerveztünk, mert volt egy ilyen megmozdulás akkoriban az országban. Az egyik ilyen rendezvényre a polgármester szeretett volna meghívni egy zenekart, ő javasolta a One More Minute együttest. Akkor még LSD volt a nevük, és nekem nagyon megtetszett a zenéjük. Mivel én már Bukarestben éltem, ott szerveztem nekik kisebb klubkoncerteket. Azok jól sikerültek, és felajánlottam nekik, hogy folytassuk a munkát, mert láttam bennük lehetőséget. Nevet változtattak, így lett One More Minute a trió neve, és Szereceán Osszián, az egyik tag említette, hogy van neki egy kisöccse, Tihamér, aki a Nagy István Művészeti Középiskolában tanul, basszusgitározik, és érdeklődött, hogy jöhetne-e ő is velük zenélni. Meghallgattam, és javasoltam neki, hogy vegyen részt a sepsiszentgyörgyi dzsessztáborban. Én is ott voltam, egy szobában szálltunk meg Tihamérrel. Gyakorolgatott, én meg mondtam neki, hogy ha a dzsessz érdekli, akkor foglalkozzon Marcus Millerrel, mire elnyomott tőle egy számot. Akkor még csak kilencedikes volt, és úgy eljátszotta, hogy az állam leesett. Aztán Tihamér megemlítette, hogy van egy triójuk az iskolában, és menedzsert keresnek. Meghallgattam őket, de abban maradtunk, hogy még egy évet gyakorolnak, fejlődnek, és aztán meglátjuk. Ők nagyon komolyan vették a munkát, Tihamér hívott is nyolc hónap múlva, hogy készen állnak. Akkor már tudtam, hogy ha még elvállalok zenekari menedzselést, akkor üzleti modellel fogom csinálni. Ők beleegyeztek, aztán elkezdtünk együtt dolgozni. Így alakult meg az Ineffable.

– Ők akkor még középiskolások voltak. Nem volt furcsa ennyire komolyan venni a munkát iskolás srácokkal?

– Nem, mert nagyon vették a lapot. Folyamatosan monitorozzuk, hogy ki hány órát dolgozik, mivel foglalkozik. Lépésről lépésre kialakult minden. Tihamér kezdettől fogva nagyon értette ezt, őt egyébként is érdekelte a zenekari menedzsment.

– Hogy fér bele mindez a mindennapjaiba? 

– Vannak zsúfoltabb időszakaink, de jól működik minden. Ők hetente tartanak megbeszélést, felosztjuk a munkát, én nyomon tudom követni, hogyan haladnak, időnként tartunk közös megbeszéléseket. Szerintem a hétköznapokban annyi időt szánok erre, mint más a meló utáni teremfocira vagy bármilyen más hobbira.

– Miért épp a dzsessz érdekli? 

– Igazából a rockkal kezdődött a zene iránti érdeklődésem, aztán Bagoly Zsolt volt osztálytársam adott egy Al Di Meola-kazettát, hogy hallgassam meg. Egyébként is érdekelt a gitár, én is azon játszottam, így Al Di Meola játéka nagyon magával ragadott. Valahogy így folyt bele a dzsessz az életembe. Egyébként olyan társaságban voltam, amelyben a dzsessz volt a divat, én meg elég mélyen belemásztam. A popzene kommersz világa nem érdekelt – tudom, hogy annak is megvan a helye, de ez érdekesebbnek tűnik nekem. Az Ineffable-nek egyébként, bár dzsessz az alapja, inkább fúziós zenéje van. Tulajdonképpen folyamatos kihívás ez a munka. Nem szerettem volna hazai, kifejezettem magyar vagy erdélyi piacra szánni azt, amit a srácok csinálnak, inkább nemzetközi vonatkozásban gondolkodunk.

– Milyen elégtételt ad ez a szerep? 

– Egyrészt mentori szerepem is lett, amit nagyon élvezek, de szakmailag is nagyon tetszik az egész, mert komolyan lehet dolgozni velük. Emellett rengeteg elégtétellel jár az is, amikor látom, hogy milyen minőségi dolgok jönnek létre.

– Mik a legnagyobb sikerélmények, amióta együtt dolgoznak?

– Az első legnagyobb mérföldkő az volt, amikor a Marosvásárhelyi Rádióban sikerült élőben lenyomni egy koncertet, és az, hogy együttműködtünk Bill Laurance-szel, Barabás Lőrinccel, a Marosvásárhelyi Állami Filharmóniával, Al Di Meolával, valamint hogy VR-ban rögzítettük a New Dimension albumot, amely a világjárvány idején készült. A legújabb, The Shakespeareance Evolution című album is nagy sikerélmény. Lelombozó viszont, hogy a helyi nagyközösség nem veszi észre mindezt, pedig Barabás Lőrinccel és Bill Laurance-szel is volt közös koncertünk Csíkszeredában, de kevés volt az érdeklődő. A legújabb érdekesség, amit csináltunk, egy szűk körű lemezbemutató volt: a budapesti AUDMAX Dolby Atmos stúdiójában mutattuk be a Dolby Atmos technológiára újrakevert The Shakespeareance Evolution albumot. Velünk volt Nick Thorpe, a BBC kelet-közép-európai tudósítója, valamint dr. Radoszáv Miklós, a Csányi Alapítvány operatív igazgatója is.

– A zenekar tagjai más-más városban élnek: van, aki Budapesten, más Londonban, Borszéken, Malmőben, Ön pedig jelenleg Csíkszeredában. Hogy lehet így új dalokat készíteni, szervezni az együttes életét?

– A világjárvány ideje alatt raktuk össze a második nagylemezt, úgyhogy már mindenkinek megvannak ehhez az eszközei, az új tagok pedig beletanultak. Profi zenészek, mindenkinek megvan a maga kis stúdiója, ahol dolgozni tud. Jelenleg a következő nagylemezen dolgozunk, azt késő ősszel vagy a tél elején szeretnénk kiadni.