– Dupla kérdéssel kezdek: miért választották a gyermekvédelem területét, és mi tartja meg Önöket ezen a pályán?

Benedek Noémi (képünkön jobbra): Én azért választottam a gyermekvédelem területét, mert nem tudok elképzelni annál fontosabb és értelmesebb célt, mint nehéz sorsú, a szüleiktől elszakadni kényszerült gyermekekért dolgozni. Szerintem ők az egyik legkiszolgáltatottabb, legsérülékenyebb társadalmi csoport, és minden segítségre szükségük van, hogy biztonságos, támogató környezetre találjanak, empatikus, gondoskodó felnőttekkel. Miután Budapesten, az ELTE-n befejeztem a tanulmányaimat, hazaköltöztem Csíkszeredába. Munkahelyet kerestem, itt találtam lehetőséget, de akkor is és most is ezt találtam értelemmel telítettnek: ezekért a gyermekekért dolgozni, segíteni, amennyire tőlem telik.

Schmidt Zsófia: Nem volt bennem tudatos elhatározás az iskolai és egyetemi évek során, hogy a gyermekvédelem legyen az „úti célom”. Ez az a terület, ahol el lehet kezdeni építgetni a gyermekekben a jövőt, az énképet, a biztonságot, azt úgynevezett alapot, amitől később jól működő felnőttek tudnak lenni. Először, amikor bekerültem a gyermekvédelmi rendszerbe, szociális munkásként dolgoztam. Az egyetem nem adott keretet tapasztalatra, ezért itt alakítottam ki a gyakorlatot, s fejlesztettem a szakmaiságomat. Körülbelül két év után kerültem át pszichológus pozícióba, és onnan kezdődött kimondottan a szakmai fejlődésem. Mi tart itt ennyi idő után? Ez egy olyan munka, amit nehéz megunni: mindig van fejlődni- és tanulnivaló – de a legfontosabb, hogy van eredménye. 

– Szakemberként mit látnak meg először egy állami gondozásba került gyermekben?

S. Zs.: A lehetőséget. Azt, amit mi még hozzátehetünk, hogy a gyermek jól tudjon fejlődni fizikális vagy pszichikai szinten. A segítség változó, abból a szempontból, hogy a gyermek hova kerül: ha nevelőszülőhöz, családhoz, akkor ott a családi struktúra a táptalaja a fejlődési fázisoknak, nyújtja azt a biztonságot, amitől a gyermek jól tud fejlődni. Ha központba kerül, ahol nagyobb gyermekek is vannak – hét éven felüliek kerülhetnek központba –, egy másfajta hozzáállás szükséges tőlünk, szakemberektől.

B. N.: Esettől függ. Ha nemrég került el otthonról, a szenvedő kisgyermeket látom, aki az elszakadás traumájában van, hatalmas veszteség érte, szorong, bizonytalanságban, a talajvesztettség állapotában leledzik. Ha idősebb gyermekkel találkozom, aki már serdülő vagy fiatal felnőtt korban van, a hőst látom benne. Gyermekvédelmi gondozottként felnőni nagyon sok nehézséggel és kihívással jár a különböző helyszínekhez, családokhoz való alkalmazkodástól kezdve a hátrányos megkülönböztetésen és a sorsukról való bizonytalanságon át a korai kényszerű önállósodásig. Mindezt átélni és mindezzel megküzdeni: hősies teljesítmény.

– Kinek nehezebb: akit csecsemőként, vagy akit kamaszként emelnek ki?

S. Zs.: Nyilván nem mindegy, hogy a gyermek a valahova tartozás biztonságát pici kortól megkapja, vagy kamaszként kell egy új környezetbe behelyezkednie. Csecsemőként általában nevelőszülőkhöz kerülnek a gyermekek, tehát családi környezetbe, ahol saját gyermekként vannak kezelve, megkapják a szeretetet, biztonságot, pszichés és fizikai szükségleteik ki vannak elégítve. A kamaszkor ugyanakkor eleve az identitáskeresésről, a belső viharokról szól, ekkor bekerülni a rendszerbe nagyobb kihívás. 

B. N.: Ha valaki csecsemőként kerül a gyermekvédelmi rendszerbe, a nevelőcsalád normáit, viselkedési szabályait veszi át és sajátítja el. Ez gyakran meg is nehezítheti a saját családjával való kapcsolattartást, hiszen ők teljesen más normák szerint élnek, és ezt a gyermeknek nehéz lehet elfogadni. Aki kamaszként kerül gyermekvédelmi szakellátásba, az a saját családjának a normáit, viselkedési szabályait, szokásait vette át, már van egy bizonyos mértékig kialakult identitása, ezért nagy kihívást jelenthet neki a családi típusú elhelyezőközpontban a teljesen újfajta szabályokhoz, elvárásokhoz való alkalmazkodás. 

– Hogyan jelenik meg a trauma a mindennapi viselkedésükben?

B. N.: A trauma következményei rendkívül szerteágazóak, a gyermeki agy egymásra épülő, szekvenciális fejlődésére beláthatatlan következményekkel jár. Megjelenhet értelmi képességekben való lemaradásban, regresszióban – amikor a gyermek egy korábbi fejlődési szintre esik vissza –, érzelmi tünetekben, kötődési zavarokban, személyiség- és pszichés zavarokban, kapcsolati problémákban, szorongásban. A kiemelkedően traumatikus élmények PTSD-t (poszttraumás stressz szindrómát) okozhatnak, ami fokozott éberséggel, szorongással, rémálmokkal és alvászavarokkal járhat, a trauma rémképei folyamatosan betörnek a tudatba. A trauma túlterheli az agy stresszválasz-rendszerét, a kontroll elvesztésével jár. Minél korábban kezdődik a trauma, annál nehezebb kezelni, és annál nagyobb károkat okoz, hisz a fejlődő agy alapvető rendszereit érinti. Az is nagyon fontos, hogyan reagál a gyermek környezete a trauma bekövetkezte után, segít-e csökkenteni a károsodást. Traumát követően a gyermekeknek mindenekelőtt stabil, érzelmi biztonságot nyújtó környezetre van szükségük.

S. ZS.: A trauma nehéz téma. Minden gyermek, aki bekerül a rendszerbe, mást él meg, ez függ a kortól és az otthoni tapasztalatoktól. A traumát nem lehet gyökerestől eltávolítani, inkább átírni. Cél, hogy a gyermeknek legyenek olyan tapasztalatai, ami által a traumát át tudja írni, így az a része marad, de már nem lesz fájdalmas neki. 

– Hogyan hat az „állami gondozott” címke egy gyermek énképére?

S. Zs.: Ez attól is függ, hogy kitől kapja meg ezt a címkét. A tapasztalat az, hogy a gyermekek otthon, a szüleiktől hallanak olyanokat, hogy: ez a társad egy állami gondozott, „turkálós” gyermek. Magukat a gyermekeket ez nem igazán érdekli: a lényeg, hogy tudunk-e együtt játszani. Sokszor előfordul az is, hogy a pedagógusok bélyegzik meg őket: ha a gyermek nevelőszülőktől vagy központból jön, biztosan rossz a magaviselete, beilleszkedési problémák lesznek vele, figyelemzavara van, le van maradva… Hogy mindez hogyan hat a gyermek önképére, attól is függ, hogy mennyire tudott kialakulni az önképe. Itt pedig visszatér a bizalom kérdése: mennyire tudták elfogadni, mennyire tudott benne kialakulni, hogy igenis szeretve van, akarva van, a helyén van. Ha ezek kialakultak, van egy egészséges énképe, és akkor valószínű, hogy a címkék nem fogják annyira bántani. Viszont ez nagyon sok esetben nem tud kialakulni, mert nem mindenki olyan szerencsés, hogy korán kikerüljön az otthoni rossz környezetből. Nagyobb gyermekeknek több negatív élménye van: bántalmazó családból jönnek, súlyos traumákat éltek át. A felnőttek részéről, akik nevelik, nagyon fontos, hogy beépítsék ezeket a gyökereket. Gyakori, hogy kamaszkorban konfliktus esetén jön a visszavágás: „Nem is ti vagytok a szüleim!”, ami már jelzi az érzékeny, fájó pontot. Így jelenik meg az identitáskrízis, és itt van nagyon fontos szerepe az elfogadásnak a felnőttek részéről: fontos hozzásegíteni a gyermeket annak megértéséhez, hogy máshol született, de ide vezetett az életútja.

B. N.: Az „állami gondozott” címke egy gyermek énképére negatívan hathat, kisebbrendűség-érzést, alacsony önbecsülést, az értéktelenség érzését okozhatja. Van, aki úgy éli meg, hogy ő „árucikk”, akit csak tesznek-vesznek, ide-oda pakolnak, nincs kontrollja a sorsa, az élete alakulása felett. Azonban ez nem törvényszerű. Attól függően, hogy a körülötte lévő felnőttek milyen üzeneteket küldenek felé, hogyan viszonyulnak hozzá, hogyan adnak értelmet az ő történetének, illetve ő maga hogyan keretezi a saját élettörténetét, az áldozati identitást át lehet fordítani pozitív, erőt adó, megküzdést támogató identitássá. Erre is van sok példa. Vannak fiatalok, akik túlélőknek érzik magukat, mivel a nehézségeken sikeresen keresztülmentek, úgy érzik, hogy a szülők nélkül való felnövekvés megerősítette, önállóbbá tette őket. Vannak, akik nagyon hálásak a gyermekvédelem adta lehetőségekért, szerencsésnek érzik magukat, az életük egyértelmű pozitív fordulatának látják, hogy a rendszerbe kerültek. 

– Mi az, ami a legnagyobb eséllyel megtöri a negatív mintákat?

S. ZS.: Itt szeretném kiemelni, mennyire fontos, hogy az ilyen jellegű információk kikerüljenek az olvasók elé, hogy a nagyközönség lássa a pozitív példákat, hogy jó emberek lettek ezekből a gyermekekből, és helyt tudnak állni egy felnőtt társadalomban. Ez fogja megtörni ezeket a mintákat, ez fog segíteni a következő generációknak.

B. N.: A feltétel nélküli elfogadás. Ez egy ideál, amit a gyakorlatban nehéz, sőt lehetetlen megvalósítani, hiszen mindannyiunknak vannak elvárásai a másik személlyel szemben. De amire ezeknek a gyermekeknek leginkább szükségük van, az a nagyobb rugalmasság a felnőttek és gondozók részéről – az, hogy érezzék az elfogadást, ami hozzásegíti őket ahhoz, hogy saját magukat és saját érzéseiket képesek legyenek elfogadni és traumáikat feldolgozni. A fiatalok szerint az nevezhető jó nevelőszülőnek, aki mellett biztonságban érzik magukat, aki elfogadja őket úgy, ahogy vannak, és aki nehézségek esetén is kitart mellettük.

– Megosztanának egy – ano­nimizált – történetet, amely reményt ad?

S. ZS.: Nem egy esetet szeretnék kiemelni, hanem elmondani, hogy több olyan fiatalról tudunk, akik a rendszerben nőttek fel és tudnak boldogulni felnőttként. Hiába, hogy a törvény azt mondja, hogy 18 évesen megszűnik az elhelyezés, és induljon a fiatal a saját útjára, sokszor a nevelőszülők tovább támogatják őket, továbbra is van egy családi kötelék, és ez fontosabb, mintha egy konkrét helyzetet mondanék. A Hargita Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Vezérigazgatóság Szociális Szolgáltatási Komplexum Központban tavaly levetítettek egy videót: ott felnevelkedett fiatalokat kértek benne, hogy üzenjenek valamit a nevelőknek és a mostani gyermekeknek. A felszólalók mind hálásak a rendszernek, még akkor is, hogy ha visszagondolva, abban a pillanatban, amikor még a rendszerben voltak, nem tudták még értékelni azt, amijük volt. Név szerint emelték ki és köszönték meg a nevelőknek a tanítást, konkrét helyzeteket elevenítve fel. 

B. N.: Számtalan példa van arra, hogy rendszerből kikerült fiatalok egyetemet végeznek, dolgoznak, munkahelyük van, képesek önálló életet kialakítani, párkapcsolatot fenntartani, családot alapítani, barátokat szerezni. Tehát az élet különböző területein helytállnak és jól teljesítenek.

– Mit üzennek azoknak, akik csak statisztikákban látják ezeket a gyermekeket?

S. ZS.: Van az a szakmai fórum, ahol statisztikában jelennek meg, és számszerűsíteni kell őket, de mindegyik gyermek egy individuum, egy emberi lény, mindegyiknek van egy saját élettörténete, szeretet-, befogadás-, elfogadásigénye. Velük is úgy kellene bánni, mint egy saját családban felnövő gyermekkel. Nem szabadna megkülönböztetés legyen.

B. N.: Mindegyik szám egy érző lélek. Szomorú, hogy egyesekből mennyire hiányzik az empátia a nehéz sorsú gyermekekkel szemben. 

– Mi volt a legmeghatározóbb szakmai élmény vagy kihívás ezen a területen?

S. ZS.: Vannak esetek, amelyek mélyen megérintenek. Különösen nekünk, akik a rendszerben dolgozunk, nagyon fontos az önismeret: akkor, amikor olyan helyzetben vagyunk, és szakmai segítséget kell nyújtsunk, akkor is tudjunk objektíven és szakmailag is helytállni. Volt olyan eset, ami megviselt, és azt nekem is fel kell dolgozni azért, hogy a következő helyzetben jobban tudjak helytállni. Mi a személyiségünkkel is dolgozunk. Az egyik legfontosabb, hogy felismerjük, hogy ha nehéz egy eset, merjünk segítséget kérni, vagy merjük elmondani, hogy most nem boldogulok vagy ez most megviselt. Ha meg intézményben vagy kollegiális körben nem tudjuk ezeket a nehézségeket megoldani, akkor megfelelő szakember segítségével dolgozzuk fel.

B. N.: A pályám kezdetén olyan gyermekekkel dolgoztam, akik nem családoknál, nem nevelőszülőknél éltek. Ott megragadott az, hogy mennyire kiszolgáltatottak, és mennyire hiányzik nekik egy támogató családi háttér. Azóta az lebeg a szemem előtt, hogy hozzásegítsem a gyerekeket a biztonságos családi környezethez. Persze vannak olyan gyermekek is, akik családi típusú elhelyezőközpontokban nagyon jól funkcionálnak, jól érzik magukat, hiszen nagyobb önállóságra van lehetőségük, nem kell egy család normáihoz alkalmazkodjanak, és ez jobban megfelel az aktuális igényeiknek.