– Könyvének címe „Életem ’56 árnyékában”, de a nehézségekkel teli élete korábban kezdődött.

– Így van. 1940. április 21-én, még a régi román világban születtem, az anyakönyvbe Ciongorként vezették be a nevem. Aztán a kicsi magyar világban íratta át magyarra édesapám. Oklándon éltünk, amíg 1944-ben menekülnünk kellett. Először a Budai-hegyekben húzódtunk meg, onnan néztük Budapest bombázását, majd Németország északi részén, egy menekülttáborban éltünk. A tábort végül átadták az oroszoknak, hazatérésünk előtt egy papírt kaptunk a kezünkbe. Az állomásokon édesapámék fel kellett mutassák, úgy tudtuk, az áll rajta, hogy nekünk szabad utat kell engedni. Aztán 1947-ben nálunk járt édesapám egyik barátja, aki jól beszélt oroszul, és amikor elolvasta, hogy mi áll a papíron, még a haja is az égnek állt. Azt mondta, az áll rajta: „Megbízhatatlanok, direkt Szibériába!” Gyermekként Brassóban és Székelyudvarhelyen tanultam. Aztán következett az életem azon szakasza, amit ’56 árnyékában éltem.

– A hatóságok szerint mi volt a legnagyobb bűne, miért üldözték?

– A legnagyobb bűnöm az volt, hogy nem értettem egyet a kommunista rendszerrel. Másodéves teológushallgató voltam, nem tudtam azonosulni azzal a világlátással, amit követeltek. Egy szombat délben felkeresett Orbán László volt osztálytársam és az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének titkára, Lay Imre. Mondta Laci, hogy ő a szervezet vezetője, álljak be én is, szervezzem meg a falu ifjúságát. A hatalom megállapította: államellenes tevékenységet folytat a szervezet, ezután számomra 15 év kényszermunka – maga a pokol – következett. A börtönben tudtam meg, hogy a korábban letartóztatott édesapám is ott van, nagyon fájdalmas volt. Édesapám összehullott, amikor megtudta, hogy én is ott vagyok. Nagyon félt attól, hogy velem is ugyanazt művelik, amit vele tettek. Aztán együtt kerültünk le a Duna-szigetre is. Egy ideig gondját tudtam viselni. Fiatalabb, erősebb voltam, mint ő, jobban tudtam dolgozni, mindent megtettem, hogy a megkövetelt normát teljesíteni tudjuk, mert akkor nem bántalmaztak. Ha nem volt meg a norma, akkor úgy elfenekeltek, hogy napokig nem tudtunk leülni. Nagyon nehéz volt. Aztán elválasztottak édesapámtól, végül Szamosújváron, ismét a börtönben találkoztunk. Más cellában volt. Annak ellenére, hogy nem szabadott, időnként átkiáltottam, és ahogy tudtam, segítettem rajta. Nem hittem a szabadulásunkban, még akkor sem, amikor bekövetkezett. Felültettek egy tehergépkocsi platójára, ahol egy géppuskás őr volt. A tehergépkocsi egyszer csak megállt, a fegyveres szerencsét kívánt, és megmutatta, merre van az állomás. Ezt a pillanatot soha nem tudom elfelejteni. Négykézláb mentünk az állomásra, úgy leskelődtünk, mint az ürgék, folyton azt néztük, honnan lőnek ránk.

– A börtönben nemcsak a fizikai, az érzelmi bántalmazás is napirenden volt. 

– Valóban. A közelgő könyv­bemutatók kapcsán is eszembe jutott egy fizikai bántalmazás. Ha valaki ránéz a kezemre, láthatja a horgas ujjaimat. A börtönben a takaróból és a szalmazsákból kihúzott szálakból kötöttem ruhadarabokat, és amikor egy kis négyzet alakú pokróccal kerültem az elszámoláshoz, addig ütötték a kezemet a gőzölt bükkfa rúddal, amíg horgasok, bütykösök lettek az ujjaim. Alig tudok fogni velük, kétségbe vagyok esve, hogy a könyvbemutatókon hogyan tudok majd írni néhány sort. 

– Szabadulása után folytatni szerette volna a teológiai tanulmányait, de nem engedélyezték. Miért?

– A püspököm kiszolgált egy régi nagykabátjával, azt mondta, azért adja nekem, hogy ne fázzak meg. Aztán Erdő János későbbi püspök – akivel együtt raboskodtunk – sem tudott visszavenni a teológiára. Ekkor már túl voltam a harmincon, ennyi idősen nem vehettek vissza. Ez nagy érvágás volt számomra, mert jobban szerettem volna egy becsületes, rendes pap lenni, mint energetikus.

– A börtönévek után sem kímélte az akkori rendszer?

– Energetikusként sokan tiszteltek, sok helyre eljutottam. Először Lupényban dolgoztam, ott is nősültem meg, és már meg volt születve a kislányunk, amikor egyszer csak közölték, hogy 24 órán belül el kell hagynunk a várost. A vállalat vezetősége rájött, hogy politikai fogoly voltam, és attól tartottak, hogy egyik pillanatról a másikra megszakítom az áramot a bányákban, így állok bosszút. Ugyanígy volt Déván is, onnan is 24 órán belül kellett eljönnünk. Ott a kétszobás lakásban együtt laktunk egy Bărbulescu nevű oltyán férfivel: ő a nagyszobában, mi a feleségemmel és a kislányommal a kicsi szobában. A konyhát és a fürdőszobát csak bizonyos időpontokban használhattuk. Egyszer azt vettük észre, hogy a lakásból mindent lepakoltak a tömbház elé. Ott is az volt az indok, hogy volt politikai fogoly vagyok. Déváról kerültem Csíkszeredába, ahol egy román igazgató felpártolt, megbízott bennem, és kinevezett energetikusnak.

– Mi késztette arra, hogy az élettörténetét kötetbe foglalja? 

– A fiam sokszor biztatott, aztán valahányszor nekifogtam, lelki akadályokba ütköztem, és nem tudtam folytatni. Úgy próbáltam írni, mint útmutatást egy olyan korszakhoz, amelynek ridegségeit mi, magyarok éreztük a legjobban. Azt igyekszem szemléltetni, hogy azt a világot hogyan lehetett úgy megélni, ahogy én megéltem, mert soha nem tettem eleget a Szekuritáte folyamatos kérésének, ehelyett tisztességgel éltem napjaimat. Kitűzött célom volt, hogy ismerje meg a világ, hogy abban a korban helytállni és embernek maradni nem volt könnyű.

– A meghurcoltatásokkal járó érzelmi veszteségeket lehetett, lehet kárpótolni?

– Mint volt politikai fogoly, havonta nyugdíjként kapok egy bizonyos összeget, ami semmiféleképpen nem illik bele a kárpótlás címébe. Vannak dolgok, amiket meg lehet bocsátani, de az biztos, hogy úgy telt el 50-60 esztendő az életemből, hogy a történtek hatásait a mai napig is érzem. De most már nem félek. Most már nincs bennem az a gondolat, hogy mi lesz a családommal. Hála Istennek, a gyermekeim felnőttek, a fiam lelkész lett, és a lányom is megbecsült helyen dolgozik. Gyönyörű unokáink vannak, és van dédunokánk is. Ők most megszépítik a lelkünket, és általuk megpróbálunk szebb, érdekesebb és legalább gondolatban egy boldogabb világot megélni.

– Mi segített túllépni a nehézségeken?

– Az Istenbe vetett hitem és a kitartásom amellett, hogy ember maradjak egy olyan világban, amiben az aljasság a vezérelv.