– Mi történik az ember pszichéjében, ha nap mint nap nehéz lelki helyzeteknek van kitéve?

– Az egészségügyben dolgozók valóban folyamatos érzelmi és pszichés terhelésnek vannak kitéve. A súlyos betegségek, a veszteségek, a halálesetek, valamint a hozzátartozók fájdalmának közvetlen megtapasztalása olyan stresszhelyzeteket jelentenek, amelyek hosszú távon komoly mentális megterhelést okozhatnak. Az idegrendszer tartós készenléti állapotba kerülhet, ami kimerüléshez, fokozott stresszreakciókhoz vagy érzelmi túlterhelődéshez vezethet. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy az egészségügyi dolgozók munkájának alapja az empátia és az emberi kapcsolódás. Nem az a cél, hogy érzéketlenné váljanak ezekre a helyzetekre, hanem az, hogy megtalálják azokat a megküzdési módokat, amelyek segítenek feldolgozni a terheket és megőrizni lelki egyensúlyukat.

– A Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórházban tavaly több mint 27 ezer személyt kezeltek, és a sürgősségi betegellátóban  több mint 30 ezer személy kapott ellátást. Nagyon sok és sokféle esettel találkoznak tehát az orvosok, asszisztensek és ápolók. Milyen segítséget kapnak a munkájuk során tapasztalt lelki terheltség feldolgozására?

– Egy ekkora intézményben különösen fontos, hogy a dolgozók megfelelő támogatást kapjanak mentális egészségük megőrzéséhez. Az intézmény vezetősége igyekszik több szinten is segítséget nyújtani a munkatársak számára. Az én feladatom az, hogy támogató beszélgetések keretében álljak a dolgozók rendelkezésére, ahol biztonságos és bizalmas környezetben beszélhetnek a munkájuk során tapasztalt nehézségekről. Ezek nem terápiás alkalmak, hanem segítő beszélgetések, amelyek különösen hasznosak lehetnek akut stresszhelyzetek esetén vagy a mindennapi lelki terhek kezelésében. Emellett az intézmény időszakosan külső szakemberekkel is együttműködik, akik előadásokat és képzéseket tartanak a személyzet számára. Minden évben megrendezésre kerülnek különböző események – például a Kórháznapok, illetve szakmai napok az orvosok, asszisztensek, segédápolók vagy a takarító személyzet számára –, ezeken olyan témákat is feldolgoztunk, mint a krízisintervenció alapjai, a stresszredukciós technikák, az empátia szerepe, a munka és a magánélet közötti egészséges határok fontossága, a kommunikáció, kommunikációs technikák.

– Az igény tehát kétségkívül megvan. A fogadókészség milyen?

– Fontos kiemelni, hogy a mentális egészség megőrzése közös felelősség. Az intézmény feladata, hogy támogató környezetet, szakmai segítséget és biztonságos kereteket biztosítson dolgozói számára, ugyanakkor az is lényeges, hogy a munkatársak nyitottak legyenek ezekre a lehetőségekre, merjenek segítséget kérni, és aktívan tegyenek saját lelki egyensúlyuk megőrzéséért. A támogatás akkor tud  hatékony lenni, ha mindkét oldal együttműködik a folyamatban.

– Vannak módszerek, technikák, amelyekkel hosszú távon kezelni lehet ezt a jellegű terhet? 

– Bizonyos fokú szakmai rutin idővel természetesen kialakul, amely segíti az egészségügyi dolgozókat, hogy krízishelyzetekben gyorsan és hatékonyan tudjanak reagálni. Ugyanakkor ezekhez a helyzetekhez a szó valódi értelmében nem lehet és nem is szabad teljesen „hozzászokni”. Az empátia megőrzése elengedhetetlen a betegellátásban. A hosszú távú lelki egyensúly megőrzésében nagy szerepe van a megfelelő megküzdési stratégiáknak. Ilyenek lehetnek a stresszkezelési technikák, a szakmai támogatás, a kollegiális összetartás, valamint a munka és a magánélet közötti egészséges határok kialakítása. Fontos az is, hogy a dolgozók merjenek segítséget kérni, amikor úgy érzik, túl nagy rajtuk a terhelés.

– Amikor korábban a mentőszolgálat dolgozóival készítettünk riportot, egyértelműen azokat az eseteket emelték ki traumaként, amikor kisgyermekkel történt súlyos baleset. Jól gondolom, hogy ezek sokkal jobban megviselik az egészségügyben dolgozókat?

– Általánosságban elmondható, hogy a gyermekeket érintő súlyos esetek érzelmileg fokozottan megterhelők az egészségügyi dolgozók számára. Egy gyermek sérülése, betegsége vagy elvesztése különösen erős érzelmi reakciókat válthat ki, az emberi természetből fakadóan. Ezek az esetek sokszor mélyebben érintik a szakembereket, különösen akkor, ha saját szülői szerepük vagy személyes élettapasztalataik miatt még erősebb az érzelmi azonosulás. Éppen ezért kiemelten fontos a szakmai és pszichés támogatás, valamint az, hogy legyen lehetőség a történtek feldolgozására.

– Szintén nehéz pillanat minden orvos, nővér életében, amikor először veszít el egy pácienst...

– Az első beteg elvesztése valóban meghatározó élmény szokott lenni egy egészségügyi dolgozó számára. Sok esetben ez az a pillanat, amikor a szakember először szembesül igazán azzal, hogy az orvostudomány szintje és az emberi erőfeszítés ellenére sem tud minden életet megmenteni. Ugyanakkor minden egyes veszteség nyomot hagy az emberben, még akkor is, ha az évek során kialakul egy bizonyos szakmai tapasztalat és érzelmi stabilitás. Az egészségügyi dolgozók idővel megtanulják kezelni ezeket a helyzeteket, de ez nem jelenti azt, hogy közömbössé válnának irántuk. Fontos a veszteségélmény feldolgozása és megfelelő kezelése, ezért ilyen jellegű képzéseket is szerveztünk az elmúlt időszakban. 

– Milyen gyakran fordul elő, hogy valakinek a személyisége nem alkalmas a már említett traumák feldolgozására, és otthagyja az egészségügyet?

– Az egészségügy érzelmileg rendkívül megterhelő és összetett munkaterület, ezért természetes, hogy az emberek különböző módon reagálnak a kihívásokra. Vannak, akik hosszú távon is jól tudnak alkalmazkodni ehhez a közeghez, míg mások egy idő után úgy érzik, hogy lelkileg túl nehéz számukra a folyamatos érzelmi jelenlét és felelősség. Azt ugyanakkor nagyon nehéz meghatározni, számszerűsíteni, hogy milyen gyakran vezet ez pályamódosításhoz vagy akár az egészségügy elhagyásához, hiszen az ilyen döntések hátterében általában több tényező áll. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy valaki „nem alkalmas” erre a hivatásra, sokkal inkább azt, hogy különböző mértékben tudjuk hosszú távon kezelni az ilyen jellegű érzelmi terhelést. Hiszem, hogy a mentális egészség megőrzése nemcsak az egyén, hanem az egész betegellátás szempontjából kulcsfontosságú.