– Milyen gyermekkor, milyen előzmények vezették az elhatározáshoz, hogy az orvosi pályát válassza? 

– Sepsikőröspatakon, ötgyermekes családba születtem. Nagyon sokat segítettem édesanyámnak tyúkot, libát vágni, és már abban az időben megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy orvos leszek. Később ez még érlelődött, de más irányok is felvetődtek. 1952-ben végeztem a középiskolát, Sepsiszentgyörgyön érettségiztem a Székely Mikó, akkori református kollégiumban. Abban az évben nem tudtam egyetemre menni, mert édesapámat kuláknak nyilvánították – jelentkeztem ugyan, de mivel a helyi tanácstól volt egy papírom arról, hogy édesapám kizsákmányoló, esélyem sem volt. A kőröspataki kulákság abban az időben a békási erőmű építésénél dolgozott, így én is oda mentem teherautósofőrnek közel egy évre. Végül sikerült szereznem egy olyan igazolást, hogy munkásember fia vagyok, így következő évben felvettek az egyetemre. Akkor még nem tudtam – szerencsére –, hogy ezzel nem simult el a dolog. Miközben tanultam Marosvásárhelyen az orvosi egyetemen, otthon a párttitkár kinyomozta, hol vagyok, és levelet írt az egyetemnek, hogy intézkedjenek az eltávolításomról, mert megfertőzöm nézeteimmel a többieket. Az egyetemen diákgyűlést tartottak több száz egyetemista részvételével, az ottani pártbizottság kezdeményezésére. Kérték, hogy szavazzák meg a diákok, tanácsoljanak el az egyetemről, de a közel ezer diákból senki sem szavazta meg. Meg voltam ijedve, hogy valamilyen formában mégiscsak kicsapnak, és akkor nem tudok tovább tanulni. De jól tanultam és a gyengébb diákoknak is segítettem felzárkózni, például filozófiából, így a későbbiekben békén hagytak. Mindig szerettem emberekkel foglalkozni, érdekelt az emberi test, a gyógyítás – ez volt a vezérfonalam.

– Volt egy másik szeretett tevékenysége, amely hosszú évtizedekig fontos részét jelentette a mindennapjainak: a hangszeres zene, amelyet a közösség szolgálatába állított.

–  Már középiskolás korom­ban hegedültem, a diákzene­karunkkal minden szombaton „döcit” szerveztünk az iskola kantintermében. A sepsiszentgyörgyi iskolai évek alatt száznegyven lakodalomban zenéltünk a kis zenekarral, így nem kellett zsebpénzt kérjek a szüleimtől. Amikor Gyer­gyóremetére kerültem orvosként, alapítottam egy zenekart, helyi lakodalmakban zenéltünk elsősorban. A 18-20 tagú vonószenekar Remetei Székely Zenekar néven volt ismert, egyenruhát csináltattam a tagoknak, szerepeltünk többek között a Megéneklünk, Románia fesztiválon is a kommunizmus idejében.

– 1959-ben került Gyergyó­remetére: milyen volt az első benyomása, milyen közösséget talált itt? 

– Nagyon nehéz idők voltak, minden szempontból, ekkor indult el a kollektivizálási mozgalom. Nem volt aszfalt, villanyvilágítás a településen, a családokban 5–10 gyermek volt az átlagos. Innen kellett valamit elkezdeni… Útjára indítottam egy egészségügyi előadássorozatot Nők órája néven: a kis kultúrház szeptember végétől május végéig mindig tele volt ezeken az alkalmakon. Minden szülői értekezletnél megragadtam az alkalmat, és bementem a termekbe, beszéltem az aktuális járványokról, az oltások fontosságáról – nagy dolog volt akkoriban ez. Sok volt az erőszakos cselekedet a településen – minden lakodalomban, táncban verekedés, késelés volt – a sérülteket el kellett látni hétvégén is, éjjel-nappal dolgozni kellett. Akkor már nős voltam: a feleségemmel ideköltözésünk előtt összeházasodtunk, és ahogy Remetére költöztünk, várandós lett az első gyermekünkkel. 

– Szülőotthon is működött akkoriban Remetén…

– Igen, a körorvos feladata volt a szülőotthon működtetése is: a tízágyas létesítményben évente 150–200 gyermek született.  Akkor a terhesgondozást a körorvos végezte, nem jártak szakorvoshoz a nők, kivéve ha valami rendellenesség volt, akkor küldtük Gyergyószentmiklósra. Mivel a feleségem egészséges volt, nem volt indokolt szakorvosi vizsgálatra küldeni a terhesség alatt, és megkérdezte, hogy: – Akkor én is itt szülök? A válaszom az volt, hogy: – Természetesen! Mindhárom terhességét én gondoztam, mindhárom gyermekem az én orvosi vezetésemmel született. Később én lettem „a lábas orvos” – orvosi szaklapokból tájékozódtam a visszeres láb gyógyítása kapcsán, hiszen rengeteg ilyen eset volt. Egy injekciós kezeléssel próbálkoztam, aminek hatására nagyon sok sikeres kezelést hajtottam végre. 

– A gyergyóremetei gyógyfürdő vezetése is az Ön hatáskörébe tartozott.

– Igen, a tízkádas gyógyfürdőközpont irányítását is vállalnom kellett: munkaidő után minden harmadik nap kimentem, és az ottani vizsgálószobában néztem meg a betegeket, és figyeltem rájuk a kezelések ideje alatt is. Ehhez is sok ismeretet kellett gyűjtenem, fejlődnöm, hogy naprakész legyen a tudásom. Emellett – és a család mellett – hetente kétszer tartottunk próbát a zenekarral – ma már nem tudom, hogy volt ennyi mindenre időm és energiám.

– 92 évesen is aktív, alig néhány éve fejezte be az orvosi munkát, jó egészségnek örvend. Mi a titok? 

– Egy dolog biztos: vannak olyan ártalmak, amelyeket el kellene felejteni, ilyen a cigaretta, az alkohol és a zsíros ételek. Ha ezeknek ellen tudunk állni, és szerető család vesz körül minket, boldogok és elégedettek lehetünk. Három gyermekem közül Ildikó lányom már nem él, de kilenc unokám, három dédunokám nagy örömet jelentenek az életemben.