– Hogyan indult a zene és a kultúra irányába?

– Amíg Kolozsváron tanultam, belekóstoltam a kulturális életbe, de a fizetés kevés volt ahhoz, hogy ott maradjak. Az egyik nagy álmom az éneklés meg az a fajta mentalitás volt, amit ott tapasztaltam, a másik pedig a tanítás. Akkoriban megtaláltam az egyik naplómat, amelyben második osztályosként azt írtam: az az álmom, hogy tanárnő legyek. Döntést kellett hoznom, hisz tudtam, hogy a szólókarrier teljes odaadást igényel, ami mellett a családalapítás kérdésessé válik.

– Mi motiválta végül arra, hogy gyerekekkel foglalkozzon?

– Feltettem magamnak a kérdést, hogy a színpadi karriert válasszam, vagy hazajöjjek tanítani és családot alapítani. Végül a tanítást választottam, ami nagy törés volt az életemben: hirtelen kiszakadtam a kulturális közegből, a barátaim szétszéledtek, és az iskolában a gyerekek közül alig érdeklődött valaki a zene iránt. Úgy döntöttem, kihozom a maximumot ebből a helyzetből.

– Ekkor született meg a fúvószenekar ötlete?

– Igen, itt éreztem először, hogy ebből tényleg ki tudok hozni valamit. Láttam, mennyi tehetséges gyerek van. Először csak furulyát és gitárt tanítottam a gyerekeknek, de hamar rájöttem, hogy ez a képzés két év után véget ér, és nincs további lehetőség a zenei fejlődésre. Hiányzott egy ifjúsági fúvószenekar, ahol a gyerekek hosszabb távon is együtt zenélhetnek, tartozhatnak valahova és fejlődhetnek. Eleinte túl nagynak tűnt a feladat, hiszen a községben egyetlen hangszer sem volt, de a zeneakadémiai barátaim biztattak, hogy próbáljam meg, pályázzak hangszerekre, és megígérték, hogy segítenek az oktatásban. Így született meg az elképzelésem, hogy a helyi gyermekek számára is létrehozzak egy zenei közösséget.

– Észrevehető, hogy mennyire szereti a gyermekeket. Mit jelent számára a falubeli fiatalok támogatása?

– Talán a legfontosabb, amit határozottan vallok, hogy nincs tehetségtelen gyermek. Csak nem mindenki kapja meg a megfelelő módszerekkel felkészült szakembert. Amikor egy kisgyereknek azt mondják, hogy nem szabad énekelni, mert ilyen vagy olyan a hangja, az a legnagyobb hiba. A zene ma nem csak készségfejlesztés: biztos pont, menekülés a mai generáció számára a sok fölösleges inger elől. A gyermekek jelentik településünk jövőjét, és ha azt mondjuk, hogy a mai világban már nincs értelme velük foglalkozni, akkor szerintem ott van elveszve egy település. 

– Akkor mondhatni, ez motiválta erre a tevékenységre? 

– Mindenféleképpen. Nekem igazából ez adrenalinlöket: mindig feltölt, amikor van egy zenekari próbám, vagy külön szakórát tartok, és minden egyes gyerektől kapok valami pluszt. Ezt nem lehet elmagyarázni, szeretem a gyermekvilágot, és azt is, hogy értik, ahogyan hozzájuk fordulok, és érzik azt, hogy számomra fontos a zene. Látják bennem ezt a lelkesedést, ezáltal számukra is fontossá válik.

– Milyen fogadtatása volt a faluban ennek a kezdeményezésnek?

– Amikor elmondtam az ötletemet a polgármesterünknek, nem volt biztos ennek kialakulásában, de teljes mértékben bízott a szakmaiságomban, és támogatott. Segített a pályázatokban, minden lehetőséget biztosított, hogy megvalósuljon a kezdeményezés. Bálint Irma volt iskolaigazgatónak mindig nagy álma volt, hogy legyen a faluban hangszer­oktatás és kórus, ő is nagyon biztatott, ráadásul nagyon sok szülő van, aki máig is fontosnak érzi ezt a gyermekeink számára. 

– Mindezen kívül még folytat bármifajta tevékenységet? 

– Foglalkozom a felnőtt-színjátszócsoporttal, a könyvtárral és sok egyéb kulturális tevékenységgel. Úgy gondolom, ennek nagy része önfeláldozásról szól, mert ez nem olyan program, ami nyolctól négyig tart, hanem huszonnégy órás: a gyerekekkel délután, iskola után, hétvégén is foglalkozni kell, a középiskolásokkal is próbákat tartunk. A nehézsége, hogy mindezt a család mellett is menedzselni kell.
– Milyennek látja a mostani generációt?

– Sokan megjegyzik, hogy manapság a fiatalok, ha leülnek valahová, nem kommunikálnak egymással, hanem mindenki a telefonját nyomja. Ez nagyon kemény dolog, ha belegondolunk, de legtöbbször egy vállrándítással elmegyünk mellette, és azt mondjuk, hogy ilyen a mostani generáció. Nem, nem lenne ilyen a mostani generáció, hogyha más értékrendszert adnánk tovább. Nálunk a közösségi ház csodálatos lehetőséget nyújt: van hely, tanárcsapat, hangszerek és gyerekek. Szerintem bűn lenne ezt nem kihasználni.

– Szerintem ebből ki is derül az, hogy ön mire a legbüszkébb.

– Valóban, a legbüszkébb az ifjúsági zenekarra vagyok. Két év után még most is elérzékenyülök, ha megszólal a fúvószenekar. Ez nagy álmom volt. Nagyon sok tervem van még, nagyon sok mindent ki lehet hozni a gyermekekből.

– Kifejtené, hogy mit tartogat a jövőre? 

– A Jóisten segítségével szeretném továbbvinni ezt a kezdeményezést. Nagyon szeretném, ha lenne ének-
oktatás is, hiszen ez volt a fő szakom a zeneakadémián. Célom, hogy a község zenekara mellett egy ügyes kórus is legyen, és mindezt össze tudjam hangolni. Emellett álmodom egy gyermekszínjátszó csoportról is, és meg szeretném írni nekik azokat a darabokat, amelyekbe a hangszeres gyerekek is bekapcsolódhatnak. Ezek a tervek sok energiát igényelnek, de bízom benne, hogy kitartással továbbra is minden megvalósítható.

– Beszélne az írásairól? 

– Két éve, a hagyományos kosaras bálra készülve jött az ötlet. A felnőtt, amatőr színjátszó csoport elő-
adást tartott, és nekem nagyon fontos a hagyományőrzés, a népi színdarabok, amelyek visszaadják őseink ízes tájszólását, beszédét, viselkedését, öltözködését. Volt pár népi jelenet, de már mind elő volt adva, és nem találtam újat. Ekkor döntöttem úgy, hogy írok egy színdarabot, és így elkészült a háromfelvonásos Beszéljen az asszony, vagy ne című darab. Olyan nagy sikere lett, hogy sok településről elkérték. Azóta minden évben írok egy újat, és a tervem, hogy a sikeres darabokat könyv formájában rendszerezzem, hogy minden színjátszással foglalkozó használni tudja. Ugyanakkor fontos megemlítenem, hogy a legnagyobb támogatást a férjemtől kapom. Ha nem lenne ilyen társam, anyaként és feleségként nem tudnám ezt a munkát végezni. Volt egy zenekarom is, amellyel rendezvényeken énekeltünk, de sajnos el kellett engednem, mert fizikailag már nem bírtam a család mellett. Ez az egész munka áldozatokkal jár, de úgy érzem, ezt a feladatot a Jóisten bízta rám.