– Mi fordította a régészeti pálya felé?

– Tizenkettedikes voltam, épp pályaválasztás előtt, és az akkori osztályfőnököm meghívta Ferenczi Géza nyugalmazott régészt, és ott került előtérbe ez a lehetőség. Utána személyesen is sokat beszélgettünk, olyan kérdésekről, amelyek mindig foglalkoztattak, de a történelemkönyvekben ezekre nem lehetett választ kapni. Ilyen például a Budvár története az ásatások tükrében, vagy a város, Székelyudvarhely különféle korszakainak megismerése. Aztán következett Kolozsvár, a történelem–régészet szak, majd a tartalmas nyári gyakorlatok, Botár István és Darvas Lóránt csíkszeredai régészekkel. Később Székelyudvarhelyen már Sófalvi András kollégám is elkezdett dolgozni, így lehetőségem adódott egyből a szakma mélyére tekinteni és elsajátítani azokat az új módszereket, amelyeket Magyarországon már alkalmaztak és tanítottak, de Kolozsváron még nem igazán lehetett hozzájutni ezekhez az információkhoz.

– Az utóbbi két évtizedben az Ön által vezetett feltárásoknak is köszönhetően jelentős mértékben bővült és mélyült az Udvarhelyszék múltjáról való tudás. Hogyan kezdődött ez a munka?

– András kollégámmal terepbejárásokat folytattunk, aztán ásatásokat kezdeményeztünk, ilyen volt például a város határában az egykori Szent Imre település egy részének és templomának feltárása. A lehetőségeket mindig az határozta meg, hogy hogyan sikerült támogatókat találni a kutatásokra, mert a múzeumnak erre sosem volt költségvetése, és szerintem egyhamar nem is lesz. Sok segítséget jelentett a megyei önkormányzat régészeti programja, ebbe próbáltunk néhány projektet bezsúfolni, továbbá polgármesterek, történelemtanárok, közösségi emberek közbenjárására vágtunk bele egy-egy ásatásba. Máréfalván például Kovács Piroska néni (tanár, néprajzkutató – szerk. megj.) felkérésére kezdtük el a templomnál a kutatást, vagy Lövétén Mihály János történész hívására sikerült megkutatni a templom nagy részét. Később képbe került az Elpusztult templomok című amerikai antropológiai kutatási program, amely révén 2013 óta évente többhetes akkreditált szakmai nyári gyakorlatra érkeznek ide egyetemi tanárok és hallgatók a tengerentúlról, ennek az együttműködésnek köszönhetően már kissé nagyobb léptékben tudtunk tervezni és gondolkodni. Finanszírozást nyertünk a régészeti ásatásokra és egy füst alatt a csontanyagot is sikerült szakmailag megvizsgáltatni, tisztítani és elemezni. Ennek a projektnek az a nagy hozadéka, hogy az elődeinkről összegyűjtött ismeretanyag bekerült a nemzetközi konferenciák témái közé, az antropológiai tudományos vérkeringésbe. Az amerikai antropológusoknak „nyersanyagra” van szükségük, amit itt széles körben megtalálnak, nekünk pedig sokat jelent, hogy korszerű tudományos vizsgálatokra nyílik ezáltal lehetőség, arra, hogy szisztematikusan tudtunk feltárni olyan templomokat, temetőket, amelyek másképp időközben már elpusztultak volna. Erre jó példa Patakfalva, hiszen Székelyföld, de akár az egész Erdély tekintetében nem sok ilyen helyszín van, amelyet ennyire sikerült volna bárkinek is megkutatnia. 

– Mi mindenre derült fény?

– Például arra, hogy Patakfalván már a 12. században volt temető és valószínűleg egy fából épült templom, tehát jóval a 13. századi kőből épült templom előtt. Egyébként a térségben – nyilvánvaló okok miatt, egyik például a reformáció terjedése – jelentős mennyiségű fatemplomot építettek egykor.

– Miről mesélnek az előkerült csontok?

– Az egyik legérdekesebb eredmény, hogy például a közeli Telekfalván a 17. századra keltezett, a templombelsőben feltárt gyereksírokba eltemetettek, és egy felnőtt, valószínűleg nemesi származású nő is skorbutban szenvedtek. Vannak elméletek, de egyelőre nem értjük, hogy ez miért is fordulhatott elő. De hasonló nyomokat Bögöz temetőiben is megfigyeltünk. 

– Mennyire volt sűrűn lakott Udvarhelyszék a középkorban?

– A mostani települések szinte mind léteztek már akkor, ami újdonság viszont, hogy számos esetben sikerült „visszább keltezni” néhány évszázaddal a falvak, illetve temetőik létrejöttét, mint ahogy az első írásos források említik. Ilyen például az egyik újabb felfedezésünk, a homoródszentpéteri Árpád-kori temető létezése, miközben a legelső adat a középkor végéről származik. Tavaly Tordátfalván ugyancsak hasonló leletek (például hajtűk, hajkarikák) kerültek elő, de nyilván még szénizotópos vizsgálatokat kell végeznünk ahhoz, hogy a keltezések még pontosabbak legyenek. 

– Kik éltek itt azokban az időkben?

– Ez egy nagyon komplex kérdés. Több teória is él, és igazából a csontanyag mélyebb vizsgálata tud meggyőző válaszokat adni, önmagukban a régészeti leletek erre nem képesek. Az egyik elmélet, amelyhez az újabb kutatások fényében lehetséges, hogy visszatérünk, az az, hogy vármegyei magyar lakosság élt itt a székelyek betelepedése előtt, amely beolvad majd a „rátelepülők” közé. Tehát gyakorlatilag a legelső települések a magyar királyság vármegyei területei voltak. A másik teória szerint, amelyet Benkő Elek jegyez, már a legelső népesség is székely volt, akik valamikor a 12. század második felében telepednek be, és akkor kezdenek kialakulni a kis falvak. A csontanyag DNS-ének vizsgálata tudná eldönteni a kérdést, az anyag megvan, csak az elemzés komoly költségvetése hiányzik, de reményeink szerint megvalósulhat a nem túl távoli jövőben.

– Ha visszatekint az eltelt két évtizedre, melyik volt a legizgalmasabb ásatás?

– Igazából mindeniknek megvan a maga szépsége. Szé­kely­udvarhely belvárosában volt számos ásatásunk, amelyek várostörténeti szempontból hoztak újdonságokat, hiszen például a középkorból egyetlen kő lakóépületet sem ismertünk, de a Kőkereszt téren találtunk ilyet, ugyanakkor római korból származó objektumokat, településrészleteket is feltártunk. 

– Az anyagiak hiányán kívül melyek a legbosszantóbb nehézségek a régész munkájában?

– Például az időkorlát, vagy az, hogy a belvárosban a szűk területek határozzák meg a munkát. A régészeti felügyelet kapcsán pedig elmondható, hogy ezeknek az a hátránya, hogy adott mélységgel dolgoznak, tehát nem kötelesek leásni az altalajig, mint ahogy tesszük egy szakszerű régészeti feltárásnál, így az információ mennyisége is jóval kevesebb. De miután az elmúlt években keresztül-kasul felásták a várost, találtunk azért várostörténeti szempontból fontos újdonságokat.

– Nemrég jelent meg az Elpusztult templomok és kápolnák a középkori és kora újkori Udvarhelyszéken című kötete. Kérem, beszéljen erről.

– Annak idején csak a középkori templomokat terveztem kutatni, de ahogy kezdtem átrágni magam a temérdek anyagon, és egyre több levéltári forrás is bejött, elkezdtük módszeresen kutatni és digitalizálni az egyházi levéltárakat, és ennek nyomán számos olyan helyszín is előtérbe került, ahol a 17., 18. vagy akár a 19. században is volt templom, de mára elpusztult. Úgy gondoltam, hogy kár lett volna ezeket kihagyni a gyűjtésből. Igazából most sem lehet lezártnak tekinteni a témát, bár a lista nagyon leszűkült, de még kerülhetnek elő – főként – kápolnák, amelyeket nem minden esetben sikerült meggyőzően lokalizálni, de templomokról is ásatások során derülhet ki, hogy jóval korábbiak, mint ahogy azt gondoltuk. 

– Általában hogyan fogadja a helyi közösség, amikor jön egy régész, és úgymond átírja a település történetét?

– Mindaddig szép és jó, amíg nem kell fizetni érte vagy nem hátráltatunk valami tevékenységet, de amint lépéskényszerbe kerülnek, már nem vagyunk olyan menő arcok a helyiek szemében. Volt egy kellemetlen esetünk például Homoródszentpálon, ahol egy magánberuházásnál végzett felügyelet során találtunk meg egy késő középkori református templomot, és temetkezésekre is bukkantunk. Ilyenkor már megvannak az engedélyek, ott vannak a gépek, a kivitelező, és folyamatában kellett leállítani az egész építkezést. Elég nehéz volt ezt megértetni. 

– Mennyire épülnek be az új adatok a helyiek tudásába?

– Ez egy lassú folyamat, és elsősorban a lelkészeknek kéne átadniuk a lakosoknak az új információkat, mi pedig próbálunk minél többet mesélni az ásatásokról.

– Az egykori tizenkettedikes srác kapott-e válaszokat a kérdéseire?

– Kaptam, de még több kérdés lett azóta a fejemben. Nemrég jöttem haza Kolozsvárról, a levéltárban a várostörténethez gyűjtöttünk további anyagot, és azt látjuk, hogy iszonyatos mennyiségű anyag lappang – még mindig felderítetlenül. Ott vannak a családi levéltárak, amelyek – főleg a műemlékekhez, a birtokviszonyokhoz kapcsolódóan – szintén jelentős információkat őriznek. Legutóbb a fiatfalvi és székelykeresztúri Gyárfás-kúriával foglalkoztam és végeztem ásatásokat. Kiderült, hogy a 18. század közepén a kettő összetartozott, és ehhez a témához is jelentős forrásanyagot találtam, például leltárakat mindkét birtokról 1752-ből. 

– Milyen szakmai tervei vannak?

– Egyrészt folytatódik az amerikai antropológiai program, nemsokára fogunk is hozzá, és a városra is kiterjesztettük a munkát, a Szent Miklós-hegyi plébániatemplomot kezdtük kutatni a tavaly, illetve a patakfalvi feltárást igyekszünk befejezni. Továbbá szeretnék elmélyülni az előbb említett fiatfalvi–keresztúri történetben, a harmadik pedig a várostörténeti projekt. Ebben szeretnék minél mélyebbre ásni, mindkét értelemben: a földbe és a levéltárak mélyére is, olyan információk felkutatásáért, amelyek eddig ismeretlenek voltak, és a felfedezéseket folyamatosan átadni a közösségnek. Szervezünk egy várostörténeti konferenciát és az előadásokat kötetben is megjelentetjük, távlatilag majd egy várostörténeti kiállítás is születhet.

– Mit jelent Önnek az Udvarhelyszék Kultúrájáért díj?

– Kecsegtető és biztató, és arra buzdít, hogy ezt a munkát még intenzívebben végezzük, és főként arra, hogy minél több tudomány-népszerűsítő előadást és aktívabb kapcsolatot tartsunk a települések lakóival, ahol kutatások zajlanak. Mert a kutatás nem egy öncélú dolog.
 

Jelen kötet a középkori és kora újkori Udvarhelyszék azon egyházi emlékeiről szolgál adatokkal, amelyek napjainkra elpusztultak, történetük feledésbe merült. A több mint másfél évtizeddel ezelőtt elkezdett munka középpontjában a régészeti módszerek állnak. Eredményeit gazdag, sok esetben a szakirodalomban eddig nem ismert levéltári forrásokkal, kartográfiai és helytörténeti adatokkal összhangban értelmeztük. A hitélet központjai, a templomok és kápolnák vizsgálata nem valósulhatott meg az adott település és felekezet történetének ismerete nélkül. Az írott források hiányában felértékelődő régészeti terepbejárások és ásatások eredményei elkezdték kirajzolni a 11–12. században létrejövő település- és templomhálózatot. A középkori temetők feltárásával az anyagi kultúra ismeretén túl adatokat gyűjthettünk a helyiek krónikus betegségeiről, táplálkozási szokásairól is. Az egyes templomok építéstörténetein keresztül vizsgálhattuk a reformáció térnyerésével kialakult állapotokat. A megrajzolt kép nem lehetett teljes a helyi nemesi családok patrónusi tevékenységeinek feltárása nélkül, akik sok esetben saját kápolnát is építettek, amelyek nyomait napjainkra főként a helynévanyag őrizte meg. A 17–18. században kialakult felekezeti megoszlás elemzésétől sem tekinthettünk el, ehhez az adott egyházközségek levéltári iratanyagainak és kegytárgyainak felkutatása volt elengedhetetlen. Ezekből derült ki, hogy a néhai szék területén felekezettől függetlenül általános volt az átmenetinek tekintett fatemplomok építése. Mivel régészeti nyomok nem igazán maradtak, így a katonai térképek és az írott források kerültek nagyító alá. A mozaikszerűen összeálló adatok értelmezésével egy eddig ismeretlen nézőpontból tekinthetünk Udvarhelyszékre. Az építéstörténeti alaprajzok tanulmányozásakor sok esetben bukkanhattunk egyedi megoldásokra, és az ásatások során készített fényképfelvételekkel, előkerül leletanyagokból mazsolázva is igyekeztünk színesebbé tenni mondandónkat. Munkánk legfőbb célkitűzése, hogy az azonosított helyszíneket minél szélesebb körben ismertté tegyük, megvédjük – ezzel lehetővé téve a további feltárásokat –, valamint eredményeit helytörténeti, turisztikai, örökségvédelmi és oktatási szerepkörben is hasznosíthassuk.