– Hogyan került a pedagógusi pályára?

– Az általános iskolai évek befejezését követően mindenképp zenét szerettem volna tanulni, ám akkor a zenei ismereteim még nem bizonyultak elégségesnek ahhoz, hogy felvételt nyerjek a Dr. Palló Imre Művészeti Szakközépiskolába. Éppen ezért egy nagyon kedves és máig tisztelt tanárom javaslatára választottam a Benedek Elek Pedagógiai Líceumot. A gyermekekkel való foglalkozás mellett a zene is nagy hangsúlyt kapott, itt ilyen téren is tudtam fejlődni. Fél évet iskolákban, másik félévben óvodákban voltunk gyakorlaton, ahol megfigyelhettük a tanítók, óvónők munkáját, és akkor határoztam el, hogy én mindenképp alsó tagozatos gyermekekkel szeretnék foglalkozni. Ez volt az a közeg, ahol úgy éreztem, jól tudnék teljesíteni, és hasznára tudnék lenni a saját kis közösségemnek. 2009-ben lettem tanító bácsi Hidegkúton, majd Nagysolymosban, ahol közel tíz évig tanítottam. Viszonylag nehéz végleges álláshoz jutni a tanügyben, helyettesítő tanítóként így nekem is váltanom kellett, és szintén Hidegkúton, óvodapedagógusként kaptam helyet.

– Hogy fogadták az óvó bácsit?

– Mindig vannak szkeptikusok, mivel elnőiesedett ez a szakma, így az emberek első gondolata valóban az, hogy egy férfi hogyan tudja ellátni ezt az anyáskodó szerepet. A látvány is furcsa volt, hogy egy kedves nő helyett egy szakállas férfi fogadja a gyermekeket. De ezen hamar túltette magát mindenki, megszoktak, nem okozott különösebb nehézséget nekem sem ez az új szerep. Nem beszélve arról, hogy gyakorló édesapa voltam, hiszen nekem is három gyermekem van. A kislányommal együtt, egyszerre kezdtünk úgymond óvodába járni, és ő ezt többször el is mesélte az ismerősöknek: „Képzeljétek, apa is most kezdett oviba járni.” Mindig van, amivel megfogni a gyermekeket, bevonni a tevékenységekbe, az én munkámat a zene, a körjátékok, a gitár segítette leginkább. Úgy is mondhatjuk, hogy a gitár volt a varázspálcám. Nem okozott különösebb gondot az orrtörlés vagy a fenéktörlés sem, bár ügyesen végezték ezt magukra, nekem csupán az ellenőrzés és a higiéniai szabályok betartása volt a feladatom, amelyekre mindig nagy hangsúlyt helyeztünk. Nagyon szerettem óvó bácsinak lenni. Ez az időszak megtanított arra, hogy még jobban odafigyeljek arra, hogy mit és hogy teszek, és rengeteg türelmet tanítottak nekem a gyermekek. Nagyon sok mindent meg kellett tanítanom, hiszen nem minden gyermek jött olyan családból, ahol találkozott hasonló tapasztalatokkal, ingerekkel, ezeket meg kellett tanítani, és ebből nagyon sok mindent magammal tudtam hozni útravalóként.

– Hogyan vált Székelykeresztúr bölcsődéjének vezetőjévé?

– Időközben, látva, hogy mennyire telített a pedagógusi piac, elvégeztem a pedagógiai egyetemet, és le is mesteriztem, majd úgy döntöttem, hogy pótolom azokat a hiányosságokat, amelyek a zeneelméleti tudásomban voltak, és beiratkoztam a kolozsvári Református Tanárképző és Zeneművészeti Karra. Sajnos a zenetanári pálya is elég telített, így nem tudtam elhelyezkedni, de rátaláltam a bölcsődeigazgatói állásra, amit épp akkor hirdettek meg. Egy évig vezethettem az intézményt, így gyakorlatilag mind kisebb és kisebb gyermekekkel foglalkoztam. Hatalmas váltás volt ez számomra, de jó tapasztalat is egyben, és néhány szép eredményt is elértünk ezen rövid idő alatt, amelyek az intézmény fejlődéséhez járultak hozzá. Mivel nem volt tanítási kötelezettségem, teljes erőmmel az intézmény vezetésére tudtam koncentrálni. Az a sok adminisztratív munka, a kollégákkal való kommunikáció, a csapatban való dolgozás pedig nagyon jó tapasztalat volt, amit jelenleg is tudok hasznosítani.

– Hogyan lett kántor? Mit jelent önnek a kántori szolgálat?

– Egy kedves történettel kezdődött az én kántori létem: egész fiatal korom óta zongoráztam, s egyszer meghallgatta a tiszteletes úr, hogyan játszom. A zongora és orgona között nincs nagy különbség, gondoltuk, ami természetesen nem igaz, de mikor megpróbáltam az orgonán játszani, akkor, ha lehet ilyet mondani, rögtön beleszerettem, és azóta is mindig örömet nyújt leülni mellé. Mondhatjuk, hogy az orgona mellett nőttem fel, így nem magát a hangszer használatát kellett megtanuljam. 2006 óta töltöm be egyházközségünkben a kántori szerepet. Végeztem kántorképzőt, de most is mindennap gyakorlok, hogy úgy tudjam megszólaltatni a hangszert, ahogy az hozzá méltó. Gyönyörű hangszerünk van, Kolonics István egyik egyedi orgonája a miénk, így magamhoz mérten igyekszem mindig tanulni. Ez is egy teljes embert igénylő szolgálat, hiszen nemcsak a vasárnapi istentiszteltből áll, hanem ott vannak a temetések, az örömteli, boldogabb események, mint a keresztelők, esküvők, de a kórussal is foglalkozom, és amikor a tiszteletes urat más tevékenységei elszólítják, a vallásórákat is én tartom. A gyermekeket is igyekszem bevonni a kórusba valamilyen szinten. Az elmúlt évek során a kisgalambfalvi egyházi ifjúsági zenekarnak is segítettem az elindulásban. A kántorság egy olyan szolgálat, amely kötelezettségekkel jár, ám ezeket vállaltam, és legjobb tudásom szerint igyekszem helytállni. 

– Milyen céllal vágott neki az alpolgármesterségnek? 

– Nagyon sokat gondolkodtam, mikor megkaptam a felkérést, hogy hazajöjjek-e, vagy inkább maradjak a városban. Sok, számomra fontos ember véleményét kikértem, Kincses Kálmán tiszteletes úr az egyik közülük. Számtalanszor átbeszéltük, hogy mit adhat nekem ez a funkció, és mi az, amit veszíthetek. Egy mondata győzött meg, hogy a városban már tettem valami jót, és ha itthon is, ezekért az emberekért, tudunk tenni, akkor az már megéri. Nagyon szeretek tanulni, új dolgokat megismerni, tapasztalni, így vállaltam a felkérést. A közösségem javára szeretnék dolgozni, teljesíteni, elérni olyan célokat, amelyekre már rég várnak a lakosok. Ha majd úgy hozza a sors, akkor visszatérek a pedagógusi pályára, hiszen az meghatározó része az életemnek.