– Ki is Borbély András, amellett, hogy Gyergyóremetén él, két kislány édesapja? Milyen területeken munkálkodik?

– Eredeti szakmám szerint irodalmár vagyok. Jelenleg ifjúsági mentor vagyok a Caritasnál, roma és gádzsó fiatalokkal dolgozom, 10–18 éves korosztállyal, inkluzív csoportokban. A román közszolgálati televízió, a TVR1 magyar adásánál egy társadalomkritikai műsor, a Szembeszéd állandó munkatársa vagyok. Emellett publicisztikát, irodalmi és filozófiai esszéket írok különféle közéleti és szakmai folyóiratokba. Van egy ilyen illúzióm, hogy létezhet valamiféle demokratikus nyilvánosság, ahol, ha az ember megosztja a nézőpontját, abból kialakulhat egy vita – bár a közösségi média világában egyre inkább a „vélemények piaca” a jellemző, ahol mindenki csak azt hallja meg, ami megerősíti őt a saját véleményében, és kevésbé kerül sor az álláspontok szembesítésére, közelítésére. 

– Közel áll a peremre szorultakhoz. Van-e ennek egy kezdete, egy történés, ami hatására érzékennyé vált ennek a társadalmi rétegnek a kihívásaira?

– A szociális margina­li­zá­cióhoz fűződő kapcsolatom adódik abból is, hogy vannak személyes szegénység-tapasztalataim. A Ceaușescu-korszakban voltam kisgyermek, erős emlékeket őrzök arról, hogy nem volt például pénzünk kenyérre. De az utcánkban voltak nálunk nehezebb sorsúak is, sokan voltak, akiktől nem lehetett kölcsönkérni. A rendszerváltás évei után jött a családtörténetünkben egy pozitívabb vonal – anyám vágya volt, hogy továbbtanuljunk, és ez sikerült is mind a három testvéremmel együtt. De az egyetemi évek alatt is nagyon sokat nélkülöztem: Pesten tanultam, nagyon költséges volt, és az éhező egyetemistalét csak részben volt romantikus. Sok szintjét megéltem a kiszolgáltatottságnak, feketemunkának, annak, hogy nem tudod kifizetni az albérletet… A romákhoz való kötődésem egy művészeti élménnyel kezdődött. Már viszonylag érett, a társadalmi kérdések iránt nyitott életkorban követhettem végig Magyarországon a 2008-as romagyilkosságokhoz kapcsolódó eseménysort és médiavisszhangot. Az ezek által inspirált 2012-es film, a Csak a szél nagy hatással volt rám. Később, amikor Kolozsváron egyetemi tanárként irodalmat tanítottam, fokozatosan állt össze a kép: a magyar társadalomnak, a magyarországinak és az erdélyinek is, van egy nagy tabuja: ez a romák ügye. És akkortól kezdtem lehetőséget keresni arra, hogy az én szakterületemen mit tudok tenni az ügyben. 

– Így került a közelébe a szárhegyi Rafi Lajos költő is?

– Rafi Lajosról már középiskoláson hallottam. Tizenkét évvel volt idősebb nálam, irodalommal foglalkozó emberek körében ismert figura volt, én is írtam akkoriban verseket, és le lehetett menni Szárhegyre, találkozni vele a Fenyő vendéglátóban. Voltak olyan alkalmak, amikor egy asztaltársaságba keveredtünk, és barátaimmal figyeltük, a nagyok mit csinálnak. Úgy emlékszem, akkoriban annyira nem tetszettek a versei, hagyományosnak tartottam, én pedig újítani akartam… Jóval később egyetemi tanárként jöttek hozzám a diákok, hogy ők Rafi Lajosból szeretnének szakdolgozatot írni. Lajos időközben meghalt, feldolgoztuk a recepcióját. A harmadik találkozásomra akkor került sor, amikor itt, a Caritasnál elkezdtem a roma fiatalokkal dolgozni. Kiderült: a gyergyói romák nem is nagyon ismerik Rafit, ő inkább a helyi értelmiségnek volt egy kultikus figurája, a romák nem feltétlenül érezték magukénak. Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha Rafit visszavinnénk a romák közé is, hogy legyen egy ember, akire büszkék lehetnek.

– Volt egy pontja az életének, amikor a kolozsvári egyetemi tanárból gyergyói romakoordinátor, közösségi facilitátor, ifjúsági mentor lett. Milyen igényre akart választ keresni?

– Személyes és szakmai szintje is van ennek. Amikor a feleségemmel eldöntöttük, hogy hazaköltözünk Gyer­gyó­remetére, arról is határoznunk kellett, hogy mindkettőnk munkahelye nem lehet kétszáz kilométerre az otthonunktól. Valamelyikünknek vállalnia kellett az áldozatot, hogy a magas presztízsű egyetemi állásról lemond. Úgy ítéltük meg Emesével, hogy én kísérletezőbb alkat vagyok, könnyebben találok más állást. Egy ideig óraadóként dolgoztam a csíkszeredai Sapientián, közben általános és középiskolában is tanítottam magyar irodalmat. Egy ponton aztán úgy éreztem, váltanom kell. A marginalizáltság, társadalmi igazságtalanság, az elnyomás, kizsákmányolás kérdései már jó ideje foglalkoztattak. Amikor a somlyói romatelep leégett, próbáltam bekapcsolódni a mélyszegénység-munkacsoportba, és akkor jött az állásajánlat, hogy a somlyói romákhoz, illetve a gyergyói téglagyárhoz keresnek a Caritasnál szakmai koordinátort. Végül is a Somlyó-ügy volt az, ami meghozta bennem az elhatározást, hogy szakmát váltok. Úgy gondoltam, az a fajta rassziális hierarchia vagy etnikai kasztrendszer, ami a romák és nem romák között van Székelyföldön, nem fog anélkül változni, hogy a romák ne kezdjenek el szerveződni. Hogy mi nyitogatjuk az intézményeink kapuit, gondolkodásunkat, az csak az egyik oldal. Nagyon fontos, hogy a romák elkezdjenek önálló cselekvőként, kezdeményezőként akár saját intézményeket létrehozni, saját igényeket, terveket megfogalmazni. A klasszikus segítés, az, hogy „mi adunk valamit”, mindig fönntart egy alá- és fölérendeltségi viszonyt. Ezzel szemben a mi támogatásunk inkább arról kell szóljon, hogy ők magukat önálló társadalmi igényekkel rendelkező népcsoportként, kultúraként, egyenlő emberi lényként fogalmazzák és élhessék meg. A falnak csak a ránk eső részét tudjuk lebontani. Ők maguk persze dönthetnek úgy is, hogy asszimilálódni akarnak. Sok olyan romát ismerek, aki le akarná tenni roma identitását, meg is értem, mert ez egy társadalmi bélyeg számára, és az a stratégiája, hogy inkább „kifehéredik”. De lehet az is stratégia, hogy valaki szeretné megélni a roma identitását méltóképpen. Az ő döntése, ebbe én nem szólnék bele. Ha egy mondatban kellene megfogalmaznom, azt mondanám, hogy a roma önszerveződést szeretném támogatni. Valahogy ne felülről mondva meg vagy oktatva ki őket arról, hogy mit kell tenniük, hanem velük együtt gondolkodni ezekről a kérdésekről. Olykor felróják nekem a kollégák, hogy túl bonyolultan fogalmazok, hozom a bölcsész, értelmiségi hátterem. De a romákkal is ugyanígy beszélgetek, és azt látom, hogy számukra ez nem probléma, mert nem ezen múlik. Ha a kapcsolat hiteles, akkor egy idő után elfogadják tőled Arisztotelészt is, de ha nem, a csecsemőnyelven való gügyögésedet sem fogják érteni.

– A fiatalok mentorálása során lehetősége volt a művészet eszközeit is használni, készült egy roma kultúráról szóló összművészeti előadás és egy kisfilm is, mellette pedig volt gitároktatás, a fiatalok verseket is írtak… A folyamat során változtak a fiatalok, és feltételezem, hogy Önben is változást hozott.

– Összetett alkotási folyamat volt ez, hálás vagyok ennek a programnak, mert lehetőségem volt, hogy személyre szabjam, a saját igényeim és képességeim szerint alakítsam a mentorálási folyamatot. Sokféle változás történt, de azt szoktam mondani, hogy egy ilyen oktatási vagy kulturális program mindig „csak” egyéni változást hozhat, ebből társadalmi változás még nem lesz, ilyesmit ne is várjunk. Az sem igaz, hogy a sok kis egyéni változás majd összeadódik társadalmi változássá. A társadalmi változáshoz sokkal kiterjedtebb, átfogóbb és nagyobb forrásigényű programokra lenne szükség. Szóval ilyen egyéni változásokról tudok beszámolni. A változás kapcsán Andi jut eszembe, aki a székelykeresztúri előadás után azt emelte ki, hogy milyen hihetetlen tapasztalat volt számára, hogy ő ott állt százhúsz ember előtt a színpadon, beszél hozzájuk, és figyelnek rá. Hogy van hangja, arca, hogy ő „valakinek” számít. Hogy megszületett benne az emberi méltóság érzése. Vagy van egy másik lány, Szimona. Elég nagy a korkülönbség köztünk, de úgy vagyok vele, mintha a bátyja lennék, és ő is így viszonyul hozzám. De sokukkal voltam úgy, hogy álmodtam velük, jelen vannak a napi gondolataimban, ugyanúgy, mint a hozzám közel álló emberek, akiknek a dolgait forgatom a fejemben, mert hozzám tartoznak. Más vonatkozásban, de ott van Ákos és Misi, két gyermekvédelmis srác, akiknek az alapvető traumájuk a bizalmatlanság. Az első embereknek, akikhez kapcsolódni akartak, nem kellettek, vagy elveszítették őket. A szüleik eldobták, vagy meghaltak, és ez a törés olyan bizalmi trauma, amit nagyon nehéz újraépíteni, ha egyáltalán lehetséges. Az van ezekben a srácokban, hogy „minden mindegy, én nem számítok, nem tartozom senkihez, nem tartozom senkinek”. Én mentorként nem tudok pótolni szinte semmit abból, ami nekik hiányzik, felelőtlenség is lenne szülői bizalmat ígérni nekik. Ahhoz, hogy ne pörögjenek ki, egy jó értelembe vett tekintély vagy mérce próbáltam lenni a számukra. Kialakult egy ilyen egyezség közöttünk, hogy elég nagy szabadságot adok nekik, de ne próbáljunk egymás bizalmával visszaélni, vannak kapcsolati minimumok. Akkor lett jó a kapcsolatunk, amikor megérezték, hogy bármit tesznek, én nem ítélem el őket, a tetteikről van véleményem, de a személyüket sohasem bántom, hogy a tetteik mögé nézek, s a szeretetem irántuk megmarad minden körülmények között. Hogy nem vagyok könnyen elveszíthető. 

– Ezek a történetek a többivel együtt formálják és forgácsolják az embert…

– Nagyon megráz, amikor látom a szenvedéstörténeteiket. Az erőszaknak minden formáját átélik, megszenvedik, és ezzel szembesülve neked kezdeni kell vele valamit, mert te is átéled részben ezeket. Ha valami annyira súlyos érzelmileg, hogy nem bírod meg, egy idő után kisodródsz, és ebben a munkában nagyon gyorsan ki lehet égni. Égeti az érzelmeidet. Tavaly nyáron azt éreztem: vagy találok valami megoldást, vagy nem tudom ezt a munkát folytatni, mert szétégtem. Valójában ezek a srácok rákényszerítettek arra, hogy nagyon mélyen szembenézzek magammal, keressem a választ: mi értelme, hogy itt vagyok, miért van szenvedés a földön, van-e nekem feladatom, vagy csak lézengek? Ezeket a kérdéseket egyszer mindenki fel kell tegye magának – de én nekik köszönhetem, hogy ezt én tovább nem kerülgettem, hogy mély önszembesülésre késztettek. Hogy mire jutottam? Lehet, az túl komplikált, túl személyes, nyelv alatti, de egyelőre itt vagyok, folytatom a munkát.
– Amit tesz a peremre szorultakért, az életvitelszerű, szerintem nem másolható. Mégis, sokakban van rá késztetés, hogy valamit tenni kellene a társadalmi egyenlőtlenségek ellen. Mit tehet az egyház, a civil szervezetek, mit tehet az egyén?

– Az egyház részéről érzek egy távolságtartást, kevés a segítség például abban, hogy a roma, ha templomba akar menni, ne nézzék ki onnan, pedig beszélve velük, tudom, igényük lenne rá. Amit tenni kellene, nagyon szépen levezethető Ferenc pápának a különböző enciklikáiból: mindenkinek ugyanazon lehetőségek járjanak. A megkülönböztetés nem fog magától elmúlni, az egyháznak tennie kell azért, hogy lelki értelemben egy közösséghez tartozzunk. Nagy spirituális és igazságéhség van a romákban, és az egyház az a közeg, ahol megélhetnék, hogy Isten előtt márpedig egyenlők vagyunk, és erre alkalmat kell találni a mindennapi életben. A civil szervezetek nehéz helyzetben vannak. A szociális feladatokat az állam egy adott ponton kezdi nem magára vállalni, kiszervezi, tehát van egy állami szintű átalakulás, ahol az állam a tőkét és a vállalkozókat támogatja, a szociális szektort pedig rendre alulfinanszírozza. Valójában ebből jön a civil szervezetek lehetetlen küldetése – lehetetlen, mert képtelenek megoldani a rendszerbeli igazságtalanságokat. Terheket cipelnek megoldási eszköz nélkül. Ebben a helyzetben, amíg nem következik be a rendszerszintű változás, egyet tehetnek a szervezetek: nem versengenek, együttműködnek, kapcsolódást keresnek iskolákkal, egyházzal… Ugyanakkor aktív állampolgárként politikai nyomást is lehet gyakorolni egy életszerűbb szociálpolitika kikövetelése érdekében.

– Azt mondta, kommunikációjában önazonosságra törekszik, és nem igaz, hogy nem értik meg a bonyolult fogalmazását az egyszerű emberek. Ha egy olyan hallgatóságnak, amelynek része az értelmiségi, a döntéshozó politikus, a középiskolás magyar diák, a sokszor csalódott, bizalmatlan roma közösség fiatal és idős tagjai egy mondatba kellene foglalja, hogy mit jelent a társadalmi felelősségvállalás, akkor mit mondana?

– Egy Dosztojevszkij-mondatot mondanék. A Karamazov testvérek című regényében van egy olyan rész, ahol az idős szerzetes elmeséli az élettörténetét. Egy ponton olyasmit mond, hogy most az elkülönültség korát éljük, ez majd véget fog érni, és ami a legfontosabb, hogy minden ember felelős minden emberért. Szerintem ennek a belátásából születik meg a társadalmi felelősségvállalás. Hogy nem kis, külön dobozkák vagyunk, hanem összekapcsolt részek, és egymás nélkül nem tudunk létezni. Az, hogy te hogyan érzed magad, hogy milyen ember vagy, attól függ, hogy milyen viszonyban vagy a többiekkel.