– Sokan a kultúrát ünnepnapokon, könyvekben vagy színházban keresik. Hogyan érhető el, hogy a hétköznapok része legyen?

– A férjemmel (Szász István építőmérnök – szerk. megj.) közös utunk alapja kezdettől az volt, hogy ami szép és érték, arra vigyázni kell, meg kell őrizni a közösség számára. Ez a szemlélet határozta meg az életünket már a tömbházban is, ahol fákat ültettünk és játszóteret építettünk, mert hittük, hogy a környezetünket nekünk kell élhetővé tenni. Amikor saját házat emeltünk, a fához és kőhöz nyúltunk, kerülve a kirívó színeket, előnyben részesítve a természetes tónusokat és a hagyományos kőmegmunkálást. Örömmel láttuk, hogy a jó példa ragadós: a szomszédok is elkezdték követni a természetes stílust, felismerték a helyi értékek szépségét a „modern” anyagokkal szemben.

– Hogyan vált ez a személyes meggyőződés egy egész skanzent felölelő értékmentéssé?

– A legnagyobb elégtételt a gyimesi régi házak megmentése jelentette. Olyan épületeket vásároltunk meg és állítottunk fel újra, amelyeket korábbi tulajdonosaik lebontásra vagy tűzre szántak. Senkit nem lehetett meggyőzni, hogy tartsa meg őket, mert a „modern” igényeknek már nem feleltek meg. Mi viszont szekerekkel hoztuk el a számozott gerendákat, és újraépítettük a házakat. A felújításnál is ragaszkodtunk a hagyományos módszerekhez: például természetes gyapjút használtunk szigetelésnek, a házakat pedig Gyimes-szerte összegyűjtött bútorokkal és kézimunkákkal rendeztük be, megmentve a kazántól százéves falvédőket és ágyterítőket. Fiunk, ifjú Szász István, aki tervezőművésznek tanult, Budapestről való hazatérése után az apró részletek kidolgozásában és a berendezésnél is rengeteget segített.

– Ezek a házak a következő generációk, a gyermekek számára is fontos üzenetet közvetítenek.

– A gyűjteményes ház berendezésekor felemelő volt látni, amikor az ott táborozó gyermekek Kádár Kincső múzeumpedagógus vezetésével segítettek a tárgyak tisztításában és elrendezésében. Ahogy kesztyűben, óvatosan nyúltak egy-egy régi csészéhez vagy lámpához, azt éreztem, hogy ez ösztönösen, belülről fakad, ők felnőttként is érteni és tisztelni fogják a múlt értékeit. Ez az igazi folytonosság.

– Mi a titka annak, hogy a múlt értékei ne poros emlékek legyenek, hanem a ma embere számára is érvényes tudássá váljanak?

– A személyes megtapasztalás. Hat év keresés után Lakatos Tamás, egy kedves látogatónk a kászonfeltízi iskolából adományozta a régi padokat, és így tudtunk berendezni egy egykori osztálytermet is ezekkel a padokkal, katedrával, palatáblával, régi füzetekkel és számológéppel. A mai fiatalok rácsodálkoznak, az idősebbeknek pedig azonnal megelevenednek az emlékei. Ezek a tárgyak beszélnek: egy régi ellenőrzőből például kiderül, mennyire fontos volt a tisztelet és a fegyelem. Ez a tudás ma is érvényes, és van pedagógus, aki ezt példaként teszi ki az osztályfalra. Bár rengeteg érték még mindig elvész – mentettünk már ki családfát fásládából a tűz elől, iskolai eszközöket az enyészettől –, látok reményt az ébredésre. A néptánc, a népzene és a népi mesterségek reneszánszukat élik, a gyermekek pedig büszkén öltik magukra a viseletet. Nincs még elveszve semmi, csak kellenek elkötelezett emberek, akik tesznek a közösségért, mert gyökerek nélkül nincs mire építeni.

– Mi adja a legnagyobb erőt a folytatáshoz: a megmentett örökség látványa, vagy amikor a látogató megérez valamit a saját gyökereiből, múltjából?

– Az emberi kapcsolódás. Megható, amikor egy látogató belép a szobába és könnyes szemmel mondja: „A nagymamámnál is ilyen volt!” Ilyenkor érezzük, hogy szükség van erre, mert a múltunktól nem lehet elszakadni. A fa sem él tovább, ha elvágják a gyökereit. A skanzenben nemcsak a tárgyakat, a természetes életmódot is „mentjük”, őrizzük: csűrünk anyaga még abból az időből való, amikor tudták, hogy a holdjárás szerint mikor kell kivágni a fát, hogy az évszázadokig tartson. Őseink ismerték a vegyszermentes háztartást és a gyógynövényeket – ezt a tudást is újra elő kell ásnunk, nagy szükség lenne rá. A legnagyobb elégtétel mégis a fiatalok jelenléte: nem mindegy, hogy egy néptánctáborban betonon vagy a csűr deszkáin táncolnak, egy tornateremben matracokon vagy egy régi parasztházban alszanak. Bár anyagilag nehéz ez a tevékenység, hisszük, hogy ha jó célért dolgozunk, mindig kapunk segítséget.

– A skanzen nemcsak bemutatóhely, hanem élő közösségi tér is. Hogyan látja a hely jelenét, és mit szeretne feltétlenül átadni az utánunk jövőknek?

– A skanzen lelke a mozgás és a zene. Vejünk, Molnár Szabolcs prímás, hegedűtanár a skanzen kulturális motorja, aki az első perctől szívvel-lélekkel szervezi a kulturális életet. Az egyik legfeltöltőbb eseményünk az erdélyi táncházzenészek találkozója, ahol száznál is több muzsikus éjjel-nappal húzza, szinte beszélgetnek a hangszereikkel. Emellett Virág Endre és más elkötelezett oktatók révén néptánc-, kézműves- és alkotótáborok töltik meg élettel az udvart. Utóbbit a skanzen létezésének kezdeteitől fogva szervezzük, meghívottjai között külföldi művészek is vannak, akik viszik a hírét a világban. Azt látjuk, hogy van jövője annak, amit elindítottunk: a következő generációk is kedvet kapnak a folytatáshoz: a zenéhez, a tánchoz, a nemezeléshez vagy a népi játékokhoz. Kapunk nyitott mindenki előtt, egyre több erdélyi és magyarországi csoport fedezi fel nálunk ezt a különleges miliőt, a Gyimesek magával ragadó és nem eresztő energiáját.

– A Gyimesi Skanzen panzió­ként működik. Ez a hitelesség a vendéglátásban is megjelenik?

– Tudatosan döntöttünk úgy, hogy nálunk nem tanult szakácsok, hanem a helyi, pataki asszonyok főznek, akiktől nem „fantáziaételeket” várunk, hanem azt az egyszerű, de laktató falusi kosztot, amit otthon is az asztalra tesznek. Ez a „normális étel” az, amit a legelitebb helyekről érkező vendégeink is a legjobban értékelnek. Bár büszkék vagyunk rá, hogy nálunk kap helyet a Taste of Transylvania gasztronómiai fesztivál is, mi magunk maradunk a hagyományos ízeknél. Mindezért hálával tartozunk a helyi közösségnek és a helyi tanácsnak, akik a 2000-es évek elején befogadtak és mellénk álltak, nélkülük ez a „falu a faluban” nem jöhetett volna létre.

– Milyen irányba fejlődik tovább a skanzen, hogy autentikus maradjon, de megfeleljen a mai igényeknek?

– A turizmus miatt elkerülhetetlen a modernizálás. Szeretnénk kényelmesebbé tenni a házakat, de úgy, hogy a struktúrájukhoz nem nyúlunk, ezzel is példát akarunk mutatni, hogy a régi házat nem lerombolni kell, hanem lakhatóvá tenni a modern kor emberei számára is. Szeretnénk, ha a látogatók továbbra is úgy éreznék magukat nálunk, mintha egy élő múzeumban laknának. A szándékunk egyszerű: megőrizni a hagyományos étkeztetést, a népi hátteret, és örömet szerezni azoknak, akik betérnek hozzánk. Hiszen gyakorlatilag ezért készült az egész.