Zeng az orgona ága, barackfa virága, selypítve, néha meg-megakadva, lehajtott fejjel vagy előre-hátra hintázva mondják az ünnepi műsorra összeválogatott versikét, apró kezek ragasztgatják, festik a köszöntőket május első vasárnapjára. Ilyen anyák napjára emlékszem az óvodából, kisiskolás koromból. Az 1920-as években a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt így számolt be az első anyák napi ünnepségről: „Az ünnep napján a gyermekek boldogan, karonfogva vezették be édesanyjukat a gyári lakótelep nagytermébe, ahol két nagy asztal várta az ünnepelteket, megrakva a legkülönbözőbb ajándékokkal. S azután megkezdődött az ünnepség. A sápadt, szomorú munkásasszonyok arca egyszerre megszépült az örömtől. Szebbnél szebb jelenetet adott minden perc. A gyermekek kendőt lobogtattak, virágot szórtak, éljeneztek. Az anyák sírtak, és a meghatottság akkor emelkedett a tetőfokára, amikor egy vásott gyerek zokogva vallotta be, hogy nagyon sokszor megkeserítette anyja életét.” Erre korunk pszichológusai és nevelési tanácsadói valószínűleg felszisszennek, hiszen ma már nincs rossz gyermek, legfeljebb olyan, aki rosszalkodik, s ennek okát meg kell keresni – ki másnak, mint az édesanyjának.

De nemcsak a politikai környezet és a nevelési irányelvek változtak meg az elmúlt száz évben, hanem az édesanyák felé irányuló elvárások is. Tény, hogy a technika fejlődésével a házimunka és a gyermeknevelés látszólag kicsit könnyebbé vált, de az anyák vállát nyomó terhek szaporodtak. Többségük már nem csak egyszerűen „dolgozó anya” – mintha a gyerekkel otthon lenni és háztartást vezetni tulajdonképpen szórakozás lenne, és dolgozónak csak az lenne nevezhető, akinek ezenfelül munkahelye is van –, hanem akár „karrierista” is, aki nem átallotta pár hónaposan bölcsődébe adni gyerekét, vagy épp ellustult, nem elég ambiciózus, elpazarolja a tehetségét, ha több gyereket vállal, és diplomásként nem szeretne visszatérni a munka mezejére. De ez a kettősség és a folyamatos ítélkezés apró, hétköznapi dolgokban is megfogható: ha eldobható pelenkát használ, szennyezi a környezetet; ha moshatót, a gyerekeitől veszi el az értékes időt; ha nem hordozza edzésről magánórára, nem biztosítja a gyermeke fejlődése szempontjából a legjobb feltételeket, ha hordozza, túlhajszolja, önmaga régi álmait kívánja megvalósítani. És a sort folytathatnám, de nem teszem, mert jól ismerem a folytonos egyensúlykeresés dilemmáit, amellyel az édesanyák naponta küzdenek, azt remélve, hogy húsz év múlva nem ők lesznek a téma gyermekük pszichológusánál.

Helyette inkább hálát adok. Hálát mindenért. Az édesanyákért, akik felneveltek bennünket, a gyermekekért, akik minden bosszúság és vásottság ellenére beragyogják napjainkat, és hálát az erőért, ami nemcsak a hétköznapok apró problémáit segít megoldani, hanem az igazán nehéz helyzetekben is megmutatkozik, legyen szó veszteségről vagy háborúról. Hálát a könnyekért és a mosolyokért. És az évben ezért az egy napért, amikor a világ is kicsit erre figyel.