Van ugyebár az a bizonyos Maslow-piramis. Régóta népszerű, nem véletlenül, mert az amerikai pszichológus pofonegyszerűen elénk tárta az emberi szükségletek hierarchiáját, amiről azt mondta, hogy egyszer mindig az alsó szinte(ke)t kell kielégíteni, hogy az egyén magasabbra emelkedjen, új kihívások felé fordulhasson. Ez a legismertebb motivációs elmélet, amelyet bár sokan vitatnak, mégis van benne valami, hogy azóta sem tűnt el a süllyesztőben. Az biztos, hogy önismereti játéknak is jó, ha végigzongorázzuk a szinteket: hol és merre tartok én magam az életemben.
A klasszikus felállásban alsó szinten vannak az alapvető fiziológiai szükségleteink: addig, amíg éhezünk, szomjazunk, fázunk, nem vagyunk képesek magasabb rendű emberi tevékenységre, ezek kielégítése határoz meg mindent. Következnek a biztonsági szükségletek, amelyekben ott van az anyagi biztonság is, majd a szeretet és valahová tartozás szükséglete, az elismerés szükséglete (amelynek fontos eleme az önbecsülés elérése is, nemcsak a népszerűség vagy a társadalomban elfoglalt státusz), aztán a kognitív szükségletek, azaz a tudásvágy, az új megismerésének igénye. A csúcs felé közeledve megjelennek az esztétikai szükségletek, a szépség iránti igény, hogy a piramist végül „lezárja” az önmegvalósítás. Ezen a szinten az ember harmóniában van önmagával és a világgal, ismeri és maximálisan kihasználja a képességeit, tudja, hogy mi fontos és értékes számára, és aszerint él.

Önmagunk megismerésének igénye valószínűleg egyidős velünk, az ókori görögök már „programként” is hirdették – például Delphoiban. Azóta rengeteg próbálkozás született a Homo sapiens megértésére, a lélek feltérképezésére, tulajdonképpen magát (is) kutatja az ember évszázadok óta. Művészi eszközökkel, tudományos módszerekkel, brutális emberkísérleteken át (lásd: háborúk), és bármiről is szóljon a Maslow-piramis, valahol mindig felragyog a csoda. A létminimumon élve is születtek csodás művészi alkotások, jelentős tudományos munkák, hosszú lenne felsorolni azok nevét, akik számára alapszinten is az önmegvalósítás vágya volt a legerősebb motiváció, és a legembertelenebb körülmények között is voltak, akikből áradt a fény. Kivételes emberek ezek? A kivétel erősíti a szabályt? Talán. De hátha bennünk is ott a szikra, a lehetőség kiemelni a fejünket a mindennapi küzdelemből, befelé nézni, aztán kifelé, és észrevenni, ami tényleg fontos, majd szintet lépni az életünkben.
Tudom, most sokan azt mondják, hogy a korban, amelyben élünk, ez nagyon nehéz. Én azt mondom, sosem volt könnyű…