Janó első szerelmét, aki előttem volt, Mariskának hívták. Még nekem is elmesélte, hogyan ismerkedtek meg. Ápolónő volt a helyi kórházban, sokat dolgozott, nem volt ideje a férfiakra. Janót számba se vette. Gondolt egyet az uram, mert már akkor is makacs volt, bement nagy jajgatva, hogy így a torka, úgy a torka. Addig szenvedett, úgy erősködött, hogy végül kivették a manduláját. Mariska viselte gondját. Na, de a mandulával nem tartanak bent sokat, ki kellett találni mást. Nem lopta az időt: egykettőre új panaszai lettek. Mintha a háta fájna, a feje hasogatna. A jobb fülével nem hall egy kukkot sem. A veséje szúr, a térde nyikorog. 

Jó darabig ment ez így, már minden doktort és kabint végiglátogatott, éppolyan egyértelmű lett a jelenléte a kórházban, mint akármelyik orvosé. De végül csak kifogyott az ötletekből, hát mit volt, mit tenni, elhívta Mariskát színházba. Az összecsapta a kezét, hála istennek, kacagott, legközelebb már vitték volna a megyei ügyeletre, olyan súlyos tünetei kezdtek lenni! 
Minden simán ment egy darabig, úgy tűnt, házasság lesz a dologból. De pont ekkor, mit ad isten, Mariskát áthelyezték valami másik kórházba. Janó nem mehetett utána, kellett a földeket intézni, itthon maradt hát szomorú, összetört szívvel. Soha többet nem hallott felőle.
Aztán megismerkedtünk, s egy hónap után megkérte a kezem. Nem is volt kérdés.
De azért csak nem feledte Mariskát sem. Nem mondom, hogy róla álmodott (mert akkor jaj neki!), de tudni akarta azért, hogy él-e, hal-e. Talán csak miattam nem szaglászott utána többet. Nekem ki is ment a fejemből egy idő után, s sok-sok év telt el úgy, hogy nem emlegettük. Egészen addig, amíg meg nem betegedett. A korral jár, tudtuk jól az elejétől. Mellette ültem végig, borogattam, fürdettem, a fiam intézte a gyógyszereket. De az ember valahogy megérzi, mikor nincs, amit tenni, készülni kellett. Készültem hát ma­gamban, imádkoztam, hogy ne fájjon úgy neki, imádkoztam, hogy ne fájjon úgy nekem se. Könnyíteni akartam a szenvedésén, vagy legalább a kedvén, mert nagyon el volt vékonyodva a hangulata is már akkor.
Támadt egy ötletem. Felhívtam a plébánost, aki a levéltárat vezette. A könyvtárba is elmentem, átlapoztam a régi nyilvántartásokat, telefonkönyveket. Néhány nap alatt nagy nehezen megtaláltam Mariska címét – a városban élt, vagy harminc kilométerre. Janónak nem szóltam, meglepetés volt, titokban hívtam vonalason. Magam se tudom, miért izgultam annyira. Hármat csörrent, mire felvették. 
Halló, hallatszott, halló, mondtam én is, Mariskát keresem. Régi barátnője vagyok, a szülőfalujából, régóta nem hallottam felőle. Csend támadt a másik oldalon. Zúgott a telefon. Úgy vert a szívem, majd összeestem. Hjaj, asszonyom! Most halt meg Maris néni. A tegnap. Hebegtem valamit. Letették.
Leültem Janó mellé az ágyra, a homlokát cirógattam gyöngéden. Hallod, lelkem, megtaláltam neked Mariskát. Tegnap hunyt el szegény pára. Janó akkor már alig bírt beszélni. Néha nem is tudtam, hallja-e, amit mondok. De erre megmozdult, kinyitotta a szemét, nézett-nézett, eleredtek a könnyei. Jól van, Terike, suttogta közben, jól van. Köszönöm. Átöleltem, s ketten zokogtunk ott, a gyógyszerszagú betegszobában.
Másnap reggelre elment. Megsirattam keservesen, homlokon csókoltam. Nem baj, lelkem, mondtam neki csendesen, nem haragszom. Tisztességgel szeretett ötvennégy éven át. Hadd lássa még egyszer Mariskát is. De csak addig – szögeztem le –, amíg én is eljövök.