Én akkor mit sem értettem a világ dolgaiból. Egy dolog érdekelt: minél kevesebb tanulás, minél több játék. Végül is ez volt a szerencsém, nem számított, ki kinek fia-borja, mindenkivel jóban voltam, s ezért perfektül beszéltem vagy négy nyelven. Akkor negyvenen voltunk az osztályban, nagy, hosszú padokban, különböző korú és mindenféle családból jött purdék. A tanító úgy látta jónak, ha különválaszt bennünket: a bal oldali padba ültette a németeket, a jobb oldaliba a magyarokat. Minden órán előbb leadta a leckét az egyik nyelven, aztán a másikon, s reggelente őket is, minket is rendre kikérdezett. 
A németekkel kezdte. Azok behúzott nyakkal pislogtak a tintatartóikba, gagyogtak, a tanító bosszankodott, kihúzatta belőlük szóról szóra. S közben osztotta a körmöst annak, aki nem tanult, a fűzfa pálca volt legbecsesebb taneszköze. Izzadva morzsolták copfjukat körülöttem a lányok. Összerezzentek a pálca suhintásaira. Én vigyorogtam, mint a tejbetök. Fel is tűnt a tanítónak. Mikor végzett a német padsorral, elindult. Fenyegetőn kopogott a cipősarka, lassan közelített, mint egy támadni készülő vadállat. Mit grimaszolsz te ott, kért számon, látom, alig várod, hogy felelj. Halljuk, mit készültél mára! Megcirógatta a padot a fűzfa pálcával. Felálltam, és meg se várva a kérdéseket fújtam a tananyagot. Vollkommen! Perfekt! Csodálkozva bólintott, leültetett. 

De nem hagyta nyugodni a dolog. Kicsi falu volt a miénk, látta minden délután, hogy hol egyik, hol másik gyereknél lófrálok tanulás helyett. Próbára tett szinte mindennap, s én minden alkalommal kitűnőt feleltem. Még anyámnak is megdicsért: a maga lánya a legjobb diák az egész iskolában, mondta neki boldogan. De anyám jobban ismert annál. Nem tanul az, csak huncut, legyintett, tessék megnézni.
Másnap érkezett a tanító nagy izgatottan. A taneszköz kalimpált a kezében. Nem állt meg a németek előtt, mint rendesen, hanem jött tovább, egyenesen felém. Halljuk a leckét, utasított. Megdermedtem. Tanító bácsi, hát a németeket nem tetszik kikérdezni előbb, kérdeztem nagyot nyelve. Gúnyosan vigyorgott. Ma veled kezdjük! Fújjad! Megmukkanni se tudtam. Suhogott a körmös.
Mit volt, mit tenni, tanulásra adtam a fejem. A tanító nagy bosszúságára én lettem a legjobb diák aztán így is, tisztességes módon. Mikor az elemi iskolát elvégeztem, elment anyámhoz. Ennek a gyereknek tovább kell tanulni, erősködött. Ugyan, ugyan, ciccegett anyám, annyi itthon a munka, így se győzzük. Hazament a tanító. Másnap jött megint. Egy nyáron keresztül minden áldott este a kapuban állt, mi lesz a gyerekkel, ugyan, hajtogatta anyámnak. 
Végül beadta a derekát. Menjen, vigye, csak ne lássam itt többet, mondta. Így mehettem középiskolába, első leányként az egész faluból. Még az állomásra is kivitt a tanító úr, jegyet kért nekem, s felsegített a nagy, idegen szerelvényre. Sípolt a vonat, remegett bele a föld is. Én kibámultam az ablakon, s ahogy ott integetett, ezúttal fűzfa pálca nélkül, már nem is fájt úgy a sok körmös helye.