Golyónak becéztük a legkisebb öcsémet. Egy kicsit együgyű volt, azt hiszem, kerek, szeplős arcú, szűk szemű, a tekintete mindig valahol máshol járt. Olyan kövér volt, hogy nem lehetett ruhát kapni neki, akkoriban nem volt annyiféle méret persze, mint most. Hát, mit tehettünk volna, szegénynek az anyánk varrta minden holmiját. Nem volt érzéke hozzá: egyik nadrágszár mindig jobban lógott, mint a másik, a póló ujja túl rövidre sikerült, vagy épp a színek nem álltak össze – ettől meg még bugyutább látványt nyújtott Golyó kerek alakja.
Talán első osztályos lehetett, mikor megkapta a kék csíkos kardigánt, pont iskolakezdés idején. Ez volt a legsikerültebb ruhadarabja, büszke is volt rá anyánk, nagy gonddal segített Golyónak belebújni, aztán le ne edd, kötötte a lelkére, mert a bátyádnak adom. Jó, vigyázok, mondta ő. Együtt ballagtunk az iskoláig, ott aztán hamar elköszöntem, nem akartam, hogy a barátaim meglássanak vele. Hát, akkor még ez ment, na.
Napközben felé se néztem, de iskola után azért vártam, hogy együtt menjünk haza, anyánk a lelkemre kötötte. De hiába, Golyó nem jött. Tanácstalanul ácsorogtam vagy negyedórát a kapu előtt. A kis kövér fiú? Elment már, mintha, felelte a portás, mikor végül rákérdeztem. Na, nagy fújtatva hazaindultam. Most aztán én fogok kikapni, pedig ez a kölyök hagyott itt engem. De mégse – otthon már állt a bál, mire beléptem. Mit csináltál vele, mi, visította anyánk éppen. Golyó megszeppenve ácsorgott a szobában, egy szál trikóban. Halljuk! Megköszörülte a torkát. A kisfiúnak adtam, felelte. Milyen kisfiúnak? Miket beszélsz? Golyó picit felbátorodott, erősködve ismételte: Hát a kisfiúnak. Akin nem volt felső. Fázott. Ki fázott? A kisfiú.
Még faggatták egy darabig, aztán ráhagyták. Biztos elhagyta, és nem meri bevallani, végül is kicsi még. Bánkódott a kardigán miatt, de akármilyen hangosan tudott is visítani anyánk, enyhe szíve volt, megesett rajta. Nem beszélt a kardigánról többet, nagyjából meg is feledkeztünk róla.
Vasárnap együtt indult templomba a család, mint mindig. Apám ment elöl, anyánkat mi fogtuk közre, én meg Golyó, ilyenkor a szebbik cipőnket adták ránk, ezért utáltuk a misét. A szebbik cipő borzasztóan szorított, és olyan csálén állt, hogy alig bírtam benne járni. Nagy duzmálva beléptem a templomba, megiramodtam a pad felé, hogy titokban lerúghassam a lábamról, amikor anyánk akkorát sikkantott, hogy az egész gyülekezet felé fordult. A szája elé kapta a kezét, elpirult, elnézést, suttogta szégyenkezve. Közben előremeredt, nem bírta levenni a szemét valamiről. Odakaptam a fejem, s belőlem is valami furcsa nyökkenés szaladt ki.
Az oltáron, a Mária karjában a kisded Jézus szobra állt mereven, ágyékkötőben, mint mindenhol. Csakhogy ezúttal nem volt meztelen: ott lógott rajta a kék csíkos kardigán. Gergőkém, fiam, fordult anyánk Golyóhoz még mindig elképedve. Hát mit keres ott a pulóvered?! Te tetted oda? Golyó elmélázva bólintott. Igen, felelte szelíden. Fázott a kisfiú. Anyánk arca erre mintha megolvadt volna, mert hívő asszony volt, s megcirógatta Golyó kerek arcocskáját. Hát, jól tetted, kisfiam.
Már aznap délután leült az ócska varrógép elé. Pár nappal később Golyó vadiúj kardigánban ment iskolába. Kék csíkosban.