Kevés vidéki település adott annyi hivatásos képzőművészt a ma­gyar és egyetemes művészeti életnek, mint Gyergyóalfalu. A sort Ambrus Imre nyitotta – aki Barabás István, Kádár Tibor és Miklóssy Gábor tanítványaként 1959-ben végzett a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán – meg  elfogadottá tette a gyergyói nagyközségben a művészi státust. Majd következett Sövér Elek (1961-ben diplomázott) és Márton Árpád (1964), mára az Alfaluból induló vagy hozzá kötődő művészek száma meghaladja a harmincat. „Valószínű a Fennvaló jókedvében egy zúzmarás reggelen megdörzsölte gémberedett kezeit, kacsintott, mondá: hidegből, fagyból és rossz földből van nekik elég, legyen sok nyitott szemű képírójuk, és lőn” – ad egy lehetséges magyarázatot a jelenségre Márton Árpád a Balázs Józsefről írt kismonográfiájában, amely a szintén gyergyóalfalvi születésű Tőzsér József vezette Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot 2005-ben. A szerző elégtétellel nyugtázza, hogy bár „keveseknek adatik meg az a kiváltságos helyzet, hogy az alkotó ember a közvélemény horizontján mozogjon”, „vannak közegek, művelődési, kulturális központok, ahol a teremtés szelleme természetes, helyénvaló, az élet szerves részét jelenti”. A jelek szerint Gyergyóalfalu egy ilyen hely, Balázs József pedig azon kiváltságos művészek közé tartozik, „akik vétetésüknél fogva, csak a környezet, a közösség vonzáskörében tudnak alkotni, vállalva a visszailleszkedést, a szellem gyertyalángjának őrzését, gyújtogatását” szülőhelyükön, „kenyeret termő földjükön”.

Balázs József 1954. március 19-én született Gyergyóalfaluban. Édesapja mérnök volt, édesanyja könyvelő, a közösség megbecsült tagjai. Tehetségére tanára, Sövér Elek figyel fel és javasolja, hogy a marosvásárhelyi művészeti iskolában végezze az általános iskolát. A szü­lők megfogadják a művészpedagógus tanácsát, így Balázs József Marosvásárhelyen sajátítja el a képzőművészet alapjait kedvenc tanárai, Nagy Pál, Bordy Géza és Barabás Éva irányításával. 1973-ban érettségizett, majd pár éven át sikertelenül felvételizett hol a kolozsvári, hol a bukaresti képzőművészeti főiskolára. Időközben számos munkát vállalt: volt felfeldolgozó üzem dekorátora, rakodómunkás, behívták katonának, volt pincér és helyettes rajztanár, tanított matematikát és történelmet, biológiát, de még zenét is, és kirakatrendezőként is dolgozott. Végül a kilencedik próbálkozás sikerrel járt, a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémia hallgatója lett 1982-ben, mesterei Vremir Mircea és Veress Pál voltak. 1987-ben diplomázott, majd egy évig történelmet tanított Gyergyószentmiklóson, egy évre rá már az alfalvi iskolában rajzot és zenét tanított, 180 tagú gyermekkórust szervezett, ezzel is bizonyítva, hogy a közösség szolgálata számára mindenek előtt való. A rendszerváltáskor aktív szerepet vállal, s 1993-tól Hajdó István akkori gyergyói főesperessel együttműködve újraindítja az alfalvi keresztalja gyalogos zarándoklatát a csíksomlyói búcsúra.

Egy interjúban így vallott a zarándoklatban betöltött szerepéről: „Elfogadtak engem olyannak, mintha vezető lennék, de tulajdonképpen nem voltam az, mert mindenki magának járja a búcsút, ugyebár.” Az elfogadáshoz magyarázattal is szolgál: „Egyébként ez úgy alakulhatott ki, hogy egy idő után már tudtam, hol kell pihenni, mindenki bízott abban, hogy én tudom, mit kell csinálni, kezdtek rám figyelni, és észrevettem, hogy a csoport elvárja, hogy figyeljen valakire, mivel volt, és mind a mai napig van egy egyedi szellemisége.”
Mély hite művészetében is tükröződik, akárcsak a népélethez való ragaszkodása, a természet szeretete. Márton Árpád értékelése szerint „Balázs József alkotói tevékenységét három nagy csoportra oszthatjuk, amik természetesen elválaszthatatlan egységet képeznek: portrék, tájképek és kompozíciók.” Munkássága – amellyel ő maga is hozzájárult az alfalvi gyökerű művészek számának emelkedéséhez – a végeken való helytállás példája…