– Mire emlékszik kisgyermekkorából?

– Hároméves voltam, amikor elhurcolták a családomat a kastélyból. Erre nem nagyon emlékszem. Édesapám meghalt, édesanyám munkatáborba került, a nagymamám hamarosan megbetegedett és kórházba vitték Marosvásárhelyre. Én egy szentkatolnai ismerős családnál nevelkedtem. Van egy emlékem az iskolából, amikor az osztálytársaim pionírok lettek, én is az szerettem volna lenni, a jegyeim és a magaviseletem megengedte volna ezt, ám a tanárom azt mondta: „Kata, te nem lehetsz pionír, mert apád gróf volt”. Nehéz volt ezt megérteni, és nagyon rosszulesett. Arra is emlékszem, hogy Marosvásárhelyre készültem művészeti iskolába, mert szépen rajzoltam, de nem vettek fel, mert az igazgató azt mondta, nem járhat ide egy Mikes. Ezután kerültem Kolozsvárra.   

– Negyven évet élt Ausztriában, majd hazatért, visszaszerezte birtokát és munkához látott. Mi adott erőt a kastély felújításához, mi motiválta?

– Legfontosabb motivációm az volt, hogy őseim Zabolán éltek több száz évig, nem véletlen, hogy a családom neve azóta is zabolai Mikes. Sajnos nincsenek hiteles információink arról, hogy mikor került Zabolára a család, mikor épült fel a kastély, ugyanis azok a dokumentumok, amelyek ezeket tartalmazták, megsemmisültek. Amikor kidobtak a kastélyból, velünk együtt kidobták az ablakon a dokumentumokat is, elégettek mindent, ami valaha is igazolta a Mikesek birtokjogait. Így csak egyéb fennmaradt információkból tudni, hogy valamikor az 1500-as években került a család tulajdonába a birtok, a 16. században épülhetett a kastély. Azt viszont a mai napig nem tudom, hogy mi volt itt előtte. Amikor közel ötven év után először elmentem Zabolára, és megláttam a kastélyt, megijedtem, meglepett az állapota, és feltevődött bennem a kérdés, hogy mit lehet itt csinálni, meg lehet ezt még menteni? Amikor beléptem a belső terekbe, még inkább elfogott a szomorúság, mert belül még rosszabb állapotban volt az épület, mint kívül. Éreztem, hogy valamit tenni kell, de elképzelni sem tudtam, hogy mennyi munka árán fogjuk tudni visszaállítani a régi pompájába. Az őseim évszázadokon keresztül építették, szépítették az épületet, a birtokot, ezt a házat, tudtam, hogy meg kell tartanom az örökséget. Ez adta a lendületet, hogy belevágjunk a felújításba.    

– Ami hosszú ideig tartott, és valójában még most sincs vége. Volt ideje egy kicsit büszkének lenni az elvégzett munkára?

– Az elején főleg a munkát, a fáradságot láttam – több évtizedig tartott, amíg valami létrejött, ebben az időszakban nem volt időm megállni és megnézni azt, amivé vált a kastély. Csak az volt a fejemben, hogy csináljuk, haladjunk, épüljön, szépüljön, kapja vissza régi fényét az egész birtok. A munkában, a folyamatban nagyon sokan segítettek, komoly csapat állt mellettünk, ügyvédek, akik a visszaszolgáltatásban segítettek, munkáscsoportok, akik a kivitelezést végezték, valamint a fiaim, akik fáradságot nem ismerve kísérték végig a munkafolyamatokat, a felújítás minden részletét. Én a munkálatok kezdetének idején még Ausztriában éltem, Grazból jártam haza, közben még dolgoztam, és amint egy kis időm volt, hazajöttem megnézni, mi történik, hogy halad a munka, s aztán mennem kellett vissza Ausztriába… Kétlaki életet éltem akkor, az nem volt könnyű. De megérte. 

– Most már viszont Zabolán él. Hogy érzi magát Erdélyben, Székelyföldön?

– Itthon vagyok. Nagyon jól érzem magam, szeretek itt lenni, nagyon szívesen vagyok itt, akkor is, ha a kastély és a birtok rehabilitációja hatalmas léptékű feladat. Ha az egyik épületet kijavítjuk, még mindig ott egy másik, amely felújításra szorul, ha valamit elvégeztünk, észreveszünk egy másik megoldásra váró feladatot. Soha nem fog véget érni ez a munka. 

– Mi a véleményük a helyieknek és a turistáknak a kastélyról, sokan látogatják?

– Elég sokan jönnek, és mi mindenkit szívesen fogadunk. A leginkább mindenkinek a természet szépsége tetszik, a kastély, az épületek csak ráadás. Van egy gyönyörű kertünk, amely szinte egyedülálló, kevés helyen láthatnak ilyet, erre igazán büszke vagyok. A park megmaradt olyannak, amilyen volt, őrzi a régmúltat és igazi dísze a birtoknak ma is. A park, az angolkert az, ami a legtöbb turistát idevonzza, sokan jönnek el külföldről is. A helyiek pedig szintén kíváncsiak, főleg azok, akik látták a pusztulást is a birtokon, most látni szeretnék, hogy mit sikerült felépítenünk, feljavítanunk. Én bízom benne, hogy a helyiek büszkék arra, hogy van egy ilyen kastély Zabolán.

– Milyen érzésekkel fogadta az Orbán Balázs-díjat?

– Hálás vagyok mindenkinek, aki közreműködött abban, hogy megkapjam ezt az elismerést. Ugyanakkor fontos kiemelnem, hogy ezt a díjat nem én, vagy legalábbis nem egyedül én érdemlem, hanem mindenki, aki segített az elmúlt közel húsz évben abban, hogy a birtok elnyerje a mai kinézetét. Hálás vagyok a férjemnek, aki sajnos már nincs közöttünk, de a kezdetektől fogva mellettem állt, és mindvégig hangsúlyozta, hogy nem kell feladni a küzdelmet. Hálás vagyok mindkét fiamnak, akik a nyugati élet helyett ezt az életformát választották, amely minden egyes nap új kihívást jelentett számukra. Hálás vagyok a faluközösségnek, hogy visszafogadtak minket, és mindenkinek, aki segítette a munkát. Családom évszázadokon keresztül építette fel mindezt, azért tartottam fontosnak ezt a régmúlt örökséget megőrizni a következő generációk számára. Mi ennek a láncnak csak egy kis része vagyunk. Szerény lehetőségeink szerint próbálunk pozitívan hozzájárulni a vidék szellemiségének feljavításához.