– Korábbi interjúiban többször említette, hogy családjában mindenki orvos vagy tanár. Hogyan lett Önből pék?

– Szexi lenne azt mondani, hogy háromszáz éves, sokgenerációs pékcsaládból származom, de nem igaz. Édesanyám pénzüggyel, számvitellel foglalkozott, édesapám logopédus volt, a nagymamám – ő volt az édesapám főnöke – az iskola logopédiai részlegének volt igazgatója Kőszegen, a nagypapám pedig a körzeti főorvos, jelenlegi nevén az ÁNTSZ helyi vezetője volt. Mind tanult emberek. Mi az öcsémmel – ő séf lett, én pék – kicsit messze estünk a fától, csibész gyermekek voltunk, jó eszűek, de nem igazán figyeltünk az iskolában. Viszont már gyermekkorunkban – nem tudatosan – belénk nevelték az élelmiszerek szeretetét. Mi voltunk az ügyeletes kóstolók, lenyaltuk a habverőt, málnát szedtünk a nagyinak, amiből málnahab készült. Aztán pályaválasztásnál úgy döntöttem, elmegyek az élelmiszeripar irányába. Az, hogy megszerettem ezt a szakmát, a tanáraimnak köszönhető. Jó érzés, hogy a „semmiből”, lisztből, vízből és sóból összekevert masszából gyakorlatilag boldogságot sütünk, ezért szoktam azt mondani, hogy a pék a szeretetet sütéssel teszi láthatóvá. Annyira jó alkotni valamit, amitől az emberek boldogok lesznek, hogy teljesen beleszerelmesedtem ebbe a szakmába. Végigjártam a ranglétrát, voltam kispék, nagypék, aztán 14 évvel ezelőtt elkezdtük otthon az úgynevezett kézműves pék vonalat – semmi újat nem találtunk fel, csak visszanyúltunk a múltba, a kovászt kitaláló és használó elődökhöz, és visszaemeltük a mába ezt a technológiát. Elkezdtünk tisztességes alapanyagokat keresni, jó búzát, jó molnárokat, jó lisztet, ebből készítettük el az első kenyereinket, amelyek nagy sikert arattak, és onnantól megállíthatatlanná vált ez a történet.

– A Covid-karantén alatti oktatóvideóiból rengetegen megtanultak kenyeret sütni. Ennek köszönhető, hogy nemcsak a szakmában, hanem szélesebb körben is népszerűvé vált?

– Az egésznek egy újabb löketet adott a koronavírus-járvány, amikor mindenki be volt zárva az otthonába. Korábban, munka mellett nem volt ideje az embereknek a kovászos kenyér elkészítésére, hiszen azt meg kell tanulni, kikísérletezni. A karantén alatt – igazából viccből – kiírtam a Facebook-oldalamra, hogy „Akartok-e kovászt nevelni?”, és olyan irdatlan mértékű kereslet lett rá, hogy már nem volt visszaút. Kicsit meg is ijedtem, hogy vajon mi lesz ebből, hisz én is otthon voltam bezárva. Nullából elindítottam a friss kovászt, de épp azelőtt költöztünk be a házunkba, teljesen steril volt, még gombák se nagyon röpködtek benne, ami kell ahhoz, hogy jó legyen a kovász... A tudásomat ingyen megosztottam az internet népével, aztán mindenki tett vele, amit akart. Elképesztő hálát kapok azóta is. Az, hogy itt, Erdélyben a nevemen szólítanak, barátként üdvözölnek, nem tudok úgy kettőt lépni, hogy valaki ne akarjon fotót készíteni, vagy ne mondjon két kedves szót, köszönetet, vagy ne adjon egy üveg bort, pálinkát – nagyon jó érzés. Meghálálta az élet, amit én ebbe 37 éven keresztül belefektettem, és nem vagyok fukar, odaadom ezt a tudást bárkinek, hogy használja a családja örömére.

– Hogy látja, valóban reneszánszát éli napjainkban az otthoni kenyérsütés?

– Valóban. Először is, mert terápiás munka, másodszor, mert az ipari kenyerek elromlottak, az emberek pedig rádöbbentek a különbségre. A házi mindig fényévekre van az iparilag előállított, adalékanyagokkal dúsított, kemikáliákkal felpumpált, rossz minőségű pékárutól. Miután belejön az ember, és be tudja illeszteni a saját és családja életébe, meg tud sütni heti két-három kenyeret. De ha csak egyet, az is jó, mert a folyamat is fontos, hogy összegyűl a család, a gyermekekkel együtt lehet dagasztani, hajtogatni, csapkodni a tésztát, majd 45 percig imádkozni, hogy gyönyörű kenyér jöjjön ki a sütőből. És reneszánszukat élik a kézműves pékségek is, ahol saját portékáját értékesíti az ember. Itt, a fesztiválon három évvel ezelőtt még olyanokkal beszélgettem, akik csak tervezték ilyenek megnyitását, most pedig követőtáborral és vásárlókkal rendelkező kispékségek tulajdonosai!

– Rendszeresen szervez work­shopokat, akár gyermekek számára is. Népszerű ma a pékszakma? Mekkora a fiatalok érdeklődése a kétkezi munka iránt?

– Sajnos nem nagy. Tevékenységem egyik része a szakma népszerűsítése. Ez nem a saját magam fényezése és népszerűsítése, de most van hangom. Ezt a hangot kell meghallják azok a gyermekek, akik nem tudják eldönteni, hogy hova tovább. Hogy meglássák, lehet ebből sikert építeni, egy szép életutat, életpályát befutni, és bízom benne, hogy ha most még csak egy vagy tíz vagy ötven gyermek hallotta meg ezt, majd sokkal több lesz a későbbiekben. Mert ennél kevés szebb szakma létezik.

– Hol van a kenyér helye a gasztronómiában? Ma egyre többen mondanak le a szénhidrátfogyasztásról.

– Mondjanak le a rossz kenyérről, és egyenek jót! A kenyér alapvető élelmiszerünk, ami a gasztronómia csúcsa kell legyen. Minden étteremben – még a Michelin-csillagosokban is – fő hangsúlyt kap. A kenyeret tilos meggyalázni, rosszul vagy rossz alapanyagokból elkészíteni.

– Van tételmondata kezdő kenyérsütőknek és kovászolóknak? Mitől igazán jó egy kenyér?

– Attól, hogy saját maga készíti és megadja neki az időt. Mindig hangsúlyozom: ne légy türelmetlen. Vedd meg a lisztet, kezdd el felnevelni a kovászt, amikor eltelt 9–11 nap, és már életerős, neki lehet állni elkészíteni az első kenyeret. Fontos, hogy stabil receptúrára kell törekedni. Nem kell elsőre a világ leglágyabb tésztáját elkészíteni, inkább legyen kicsit fogósabb, úgy biztos, hogy megáll, jó lesz. Később törekedhetsz arra, hogy lyukacsosabb érzetű, nagyobb térfogatú legyen. És soha ne akarj internetes kenyeret sütni – mindig a saját családodnak süsd a kenyeret.

– Visszajáró vendége a gyimesi gasztro­fesz­tiválnak. Mit gondol az erdélyi konyháról és az itt fellelhető alapanyagokról? 

– Gyakorlatilag barátként járok ide vissza. A fesztivál összes kiadásán itt voltam, de a szervezők már előtte elhívtak terepbejárásra, erdélyi alapanyagok gyűjtésére. Elmentünk Róza mamához Máréfalvára, közösen sütöttünk kenyeret, átbeszéltük, hogy ki hogy csinálja. Imádom az erdélyi hagyományos, pityókás, vert kenyeret, szerintem tökéletes, semmit nem kell változtatni rajta, így kell megmaradjon. A helyi alapanyagok pedig kiválóak. Elképesztő zöldségek, gyümölcsök, gombák, vad fűszernövények, húsok vannak itt, mondhatnám azt is, hogy kiborítóan jók az alapanyagok.

– Mit visz haza Erdélyből?

– Tapasztalatot mindig mindenhonnan viszek haza, de én azt a szeretetet, amit itt kapok, a tiszta szívet viszem magammal. Az itteni emberek kedvességét, nyíltszívűségét, vendégszeretetét mindig csodálni fogom. Arról nem beszélve, hogy otthon úgy hívnak: „a nem alvó pék”, és itt minden éjszaka úgy alszom, mint csecsemőkoromban. Ha majd egyszer nem lesz itt ez a fesztivál, kimondottan aludni fogok ide járni, mert ez a csönd, gyönyörű környezet, jó levegő helyettesíthetetlen.