– Tősgyökeres udvarhelyszé­kiként hogyan került tanítani Csík­szeredába?

– 1934-ben születtem Má­réfalván, tizenegy testvér mellett nőttem fel, akikből hárman nem érték meg, hogy családjuk legyen. A tanulmányaimat Székelyudvarhelyen végeztem az akkor Magyar Vegyes Líceumként, ma Tamási Áron Gimnáziumként ismert iskolában, majd a Bolyain végeztem matematika-fizika szakon. Csíkszeredába 1956-ban kerültem, ahol a ma Márton Áron Főgimnázium néven működő iskolában tanítottam matematikát és fizikát három évig. 

– Miként emlékszik vissza a csíkszeredai tanár- és diákper előzményeire?

– Sokféle verset írtak a diákok, s ezeket többnyire nekünk, fiatal tanároknak meg is mutatták. Megbíztak bennünk, az osztályfőnökükben és az igazgatóban is. Voltak ilyen-olyan összejövetelek is, amikor rádiót hallgattunk, az ’56-os budapesti eseményekre reagáló verseiket felolvasták a diákok, de aztán még két évig semmi sem történt, annak ellenére, hogy időközben jelentettek rólunk. Aztán 1959-ben egy koncepciós perben elítéltek. Csíkszeredában öt diákkal és öt tanárral együtt tartóztattak le akkor áprilisban. Úgy szállták meg az iskolát, hogy elrettentő példaként szolgáljon: fegyveresek, tisztek, szekusok, rabszállítók­kal. Nyolc év letöltendő börtönbüntetést kaptam, aztán négy év tíz hónapot töltöttem a szamosújvári börtönben, míg ’64 áprilisában szabadultam, amikor amerikai nyomásra amnesztiát kaptak a politikai foglyok.

– Miért volt az, hogy az ’56-os történésektől számítva három évre következett a megtorlás?

– Példát akartak statuálni, Csíkszeredából is kellett egy. A kiváltó ok ugyanakkor az volt, hogy az egyik diák – Sántha Imre – megszökött hazulról, és írt egy levelet a szüleinek, hogy ne kerestessék a milíciával. Ez a levél persze a szekusok kezébe került. Belekeveredett az iskola, előkerültek más levelek és természetesen a versek is. Akkor kezdték kérdezni, hogy tudnak-e ezekről a tanárok, és ha igen, kik? Fokozatosan összeállt a kép.

– Mi történt az ítélethozatal után? 

– A pert szeptember 15-én, Marosvásárhelyen, az iskolakezdés napján tartották, nyilván okkal. A bíró Macskási Pál volt. 16-án átkerültünk a marosvásárhelyi börtönbe, januárig tartottak ott. Harmincan voltunk egy cellában. Sokoldalú közösség volt: pünkösdisták, Jehova tanúi, mi, tanárok, a diákok. A szekusoknál másképp volt. Ott csak ketten voltunk egy cellában, két betonpriccsen. Mi­kor kihallgatásra vittek, min­dig ránk tettek egy fekete szemüveget, hogy ne lássunk, úgy vittek a kihallgatótiszt elé. 

– Hogy történtek a kihallgatások?

– Kérdeztek, válaszoltunk. Főként bűneinket. Magyarok voltak. Emlékszem, még 1948–49-ben, amikor kisdiák voltam, toborozták a székely magyar fiatalokat tiszti iskolába. Sokan beálltak, főleg, akiknek nem volt más lehetőségük. Aztán azok közül került ki ilyen is, olyan is. Pofonok nyilván csattantak el, de engem nem ért fenyítés, volt más elég, amin kiélhették agressziójuk a kihallgatók. Különben voltak a bántalmazáson kívül más eszközeik is, hogy beszédre bírják az embereket.

– Beszélne a börtönévekről?

– A szamosújvári börtönben többünket kiválasztottak bútorgyári munkára, napközben fényezőként dolgoztam. A mozzanatokat egy öreg román petrozsényi ember tanította meg nekem, akkor még sellakkal történt a kezelés. Mostani szemmel nézve igencsak gyenge munka volt, mikor eljöttünk, már vezették be a lakkos fényezést. Különösebb gond nem volt. Mindenki végezte a dolgát. A bútorgyárban nem nagyon volt, amit beszélni. Vigyázni kellett. Volt kultúrterem és könyvtár, ahova lejárhattunk olvasni. Én éltem ezekkel a lehetőségekkel, olvastam, ami elérhető volt. Például Eminescut magyarul és románul. Nagyon szeretem a verseit, fejből is tudok néhányat, amit még a börtönben tanultam meg. 

– A külvilággal volt kapcsolata?

– Megengedték, hogy levelezőlapokat küldjünk haza, havonta egyet. Kérhettünk csomagot hazulról, de csak élelmiszert és cigarettát. Ezekben a levelekben persze voltak rejtett kérdések, melyen az ellenőrzőtisztek nem akadtak fenn, de a család otthon értette. Például úgy tudtam meg, hogy a testvéreim hol vannak, hogy címzettként az ők neveiket adtam meg a szülői ház címére. Édesapám a válaszlevélben felírta a testvérem nevét, és hogy melyik városból küldi, persze a csomagot a szüleim küldték Máréfalváról. 

– A börtönévek után milyen volt visszailleszkedni a „kinti életbe”?

– Szerencsém volt, nem volt olyan nehéz. Természetesen azután soha nem tanítottam, ebbéli kéréseimet elutasították. Bátyám tanár volt, Homoródfürdőn volt egy nyári pionírtábor, ahová felvettek adminisztrációs munkára. Ott voltam két hónapig, amikor a tábor igazgatója elhívott Csíkszeredába egy meccsre. Ott találkoztam régi tanítványaimmal, köztük Vákár Lajos fiaival is. Otthon megkérdezte az öreg, hogy látott minket beszélgetni és hogy hol vagyok. Végül ő hívott fel, hogy menjek be az IMTF-hez (Csíkszeredai Erdőgépesítési és Szállító Vállalat), mert ott kapok munkát. Aztán egy ügyes asszony átminősített közgazdásznak, így lettem könyvelő, és az is maradtam a nyugdíjazásom előtti évekig.

– Nem szomorította el, hogy végül nem folytathatta a tanári pályát? Nem hiányolta az oktatást, a diákokat?

– Nem. Már csak 1990 után lehettem volna. Nem is gondoltam bele. Fölösleges volt ájuldozni olyasmiért, amit nem érhettem el. Elég volt nekem, hogy mindkét fiam fogékony volt a matematikára, a nagyobbik már komplex szorzásokat tudott ötéves korában, a kisebbik jelenleg Budapesten tanít, abban az iskolában, ahová Neumann János is járt. 
 

A csíkszeredai tanár- és diákperként ismert koncepciós perben 1959 őszén öt diákot és hat tanárt ítéltek el államellenes összeesküvés vétségében Marosvásárhelyen. A per előzményeként szolgál, hogy az ’56-os budapesti forradalom eseményeire reagálva több vers is született tanárok és diákok tollából egyaránt, melyeket a diákok többnyire osztályfőnökeik, köztük Palczer Károly lakásán osztottak meg egymással. Kovács Gyulát többszöri kihallgatásakor Puskás Attila (hajdani biológia szakos tanár) Október 23 című versének felolvasásával, a diákok nacionalizmusra való nevelésével, illetve azzal vádolták, hogy részt vett a Bereck Lajos lakásán tartott rádióhallgatásokon, melyek a pesti forradalomról tudósítottak. Az elítéltek névsora: Sántha Imre, Bereck Lajos, Lőrinczi János, János László, Zsók László, Vorzsák János, Szőcs László, Kovács Dénes, Kovács Gyula, Puskás Attila és Palczer Károly. Az elítéltek 1962 és 1965 között szabadultak, a tanárok közül egyedül Palczer folytatta a pedagógusi pályát rehabilitálása után.