– Megéri ma vállalkozni Ro­mániában?

– Hogy megéri vállalkozni vagy sem, az nem egyszerűsíthető le ennyire. Soha nem érte meg és mindig megéri vállalkozni! A két kijelentés egyszerre igaz. Azt érdemesebb inkább vizsgálni, hogy a politikusoknak a vállalkozók vagy a munkavállalók érdekeit kifizetődőbb képviselni? Ha csak azt nézzük, hogy a szavazatok hány százalékát teszik ki cégvezetők vagy munkavállalók, akkor a vak is látja, hogy a politikum egyértelműen a munkavállalóknak csókol inkább kezet. Ehhez elég bedobni egy jól hangzó „növeljük a minimálbért” kampány szöveget, decemberben ki is jön a törvény, de azt, hogy miként termelik ki ezt a béremelést a vállalkozások, az már teljesen a vállalkozók baja. A politikusoknak a törvényben csak egy számot kell megváltoztatniuk, és az ő kemény munkájuk azzal el is van végezve. Egyszóval a politikumnak a munkavállalókat éri meg képviselniük rövid távon. Hosszú távon viszont más a helyzet, és ezt hajlamosak a politikusok figyelmen kívül hagyni. A négyévente nyert választás csak rövid táv. De egy vállalkozás nem négyéves ciklust kell túléljen. Megéri vállalkozni, de… És a de után rengeteg dolgot lehet felsorolni. Kijelenthető, hogy erős ellenszél van, de látjuk, hogy azért még csak vannak új és régi vállalkozások, amelyek sikeresen működnek, ennek ellenére vagy pont ennek okán.

– Milyen politikai változtatásokra, lépésekre lenne szükség, hogy megérje vállalkozónak lenni?

– Most is megéri vállalkozónak lenni, csak iszonyat nehéz. Nem hiszek én abban, hogy egy tollvonással a politika, bármit is tudna ezen egyszerűen könnyíteni. A törvények azért ilyenek, mert mi, állampolgárok ilyenek vagyunk. Ránk, a kultúránkra vannak szabva a törvények. Ha lazább vagy kevesebb törvényt szeretnénk, akkor ahhoz előbb nekünk kell változnunk és tisztességesebbnek, etikusabbnak kell lennünk. Csak hosszú távú stratégiai gondolkodással lehet ezen érdemben javítani, lásd Lengyelországot, Európa Kínája lett. Akkora exportjuk van, hogy minden országnak komoly kihívást jelent velük felvenni a versenyt. És ez nem úgy történt, hogy hoztak két új törvényt. Nem! Ők stratégiában gondolkodtak. Nálunk is erre volna szükség. Visszaállítani az inasprogramokat, a duális képzést, és ne szakmai gyakorlatoknak csúfolt vécépucolással tömjük be a tapasztalathiányon tátongó réseket. Közhely, de azért el kell mondani, hogy fontos az oktatás, de nem akármilyen oktatás: a lexikális 19. századi oktatásnak nincs versenyképessége a 21. században. Azzal a kényelmes gondolattal vigasztaljuk magunkat, hogy nálunk jó az oktatás, mert ismerünk egy csomó költőt, és tudjuk, hogy mikor hány ember hol halt meg a történelemben. Ez mind lehet, hogy hasznos, viszont a munkaerőpiacon ennek az oktatásnak zéró értelme és eredménye van. Ezt látjuk, mert ez van, ha nem így lenne, akkor az feltűnne. A jelenlegi oktatás az elmúlt 30-50 év alatt nem tette versenyképessé a romániai vállalatokat az európai piacon, a globális piacról nem is beszélve, kivételek persze vannak. Vannak versenyképes romániai cégek, de összességében nem mondható el ez ugyanúgy, mint most a lengyel cégekről, amelyek nagyon versenyképesek az európai piacon bárkivel szemben. Én azon dolgoznék, nulladik lépésben, hogy egy új szemüvegen keresztül nézzünk a
vállalkozókra, ne abból induljunk ki, ami a 90-es években volt. A vállalkozók akkor tanulták a szakmát, nyilván sok hibát követtek el akarva-akaratlan is. Így kialakult a romániai vállalkozásokról egy rossz szájíz. Persze tettek egyesek anno erről, de azóta eltelt az idő, és felnőtt egy új generáció. Én az új generációnak szeretnék a része lenni, akik sokkal tudatosabban, etikusabban csinálják a dolgokat. Szerintem elsőként a képviselőinknek is abban kellene változtatniuk, hogy ne egy utolsó, csaló gazemberként tekintsenek a vállalkozókra. Látjuk a statisztikákból most is, hogy Romániában a be nem fizetett adók több mint felét két állami cég hozta össze. És a legnagyobb adótartozók közt is rendre állami és önkormányzati cégek vannak. Szóval nem a mezei kisvállalkozóknál kell keresni az költségvetési hiányt elsősorban. Otthon kell sepregetni előbb. 

– Mivel járult hozzá az elmúlt években a politikum, hogy a fiatalokat itthon maradásra ösztönözze, és a vállalkozások, illetve a gazdaság kifehérítése lehessen az irányvonal?

– Röviden válaszolhatnék annyival, hogy semmivel. De vegyük észre a szándékokat, azért próbálkoznak. Láttam kezdeményezéseket, webol­dalakat hoztak létre, uniós forrásokból hívnak le startup pénzeket. Ezek mind jók, és lehetnek eredményeik, ez nem vitás. De ez nem hosszú távú fenntarthatóság. Nem lehet száz éven keresztül minden évben minden fiatalnak negyvenezer eurót a zsebébe tömni, hogy eredj, fiam, vállalkozz. Egy darabig működik, egy-két cég felvirágzik belőle, de a kilencven százalékuk az első öt évet sem éri meg.
Ahogy a munkaadók többsége, úgy a munkavállalók többsége is a kommunizmusban szocializálódott, ahol nem számított mennyit pazarolnak a munkatársak, mert úgyis az államot rövidítették meg, és ennek a munkakultúrának utórengései fedezhetők fel a mai munkavállalók esetében is. Persze most általánosítok, de nem elterjedt az a nézet a munkavállalók között, hogy a vállalat pont olyan hatékony és versenyképes, amennyire a munkatársak hatékonyak és versenyképesek, és ezt sajnos nagyon kevesen értik meg. A legáltalánosabb az, hogy a cég az egy állandó pénzforrás teljesen mindegy, hogy én mit és hogyan csinálok, hó végén kapom a fizetésem. 
Nyugaton, nyugati munkamorállal és hatékonysággal felépítettek egy olyan gazdaságot, ahol ma már élvezik ennek gyümölcseit. De ők ezért vért izzadtak abban a korban, amelyre nem volt akkor rálátásunk. Ma már jól látjuk, hogy milyenek, és azokat igyekszünk átvenni. Csakhogy ez egy folyamat, ide fel kell jutni. Most kérjük a nyugati színvonalat, anélkül, hogy kértük volna a korábbi 30 év kőkemény munkát. Hozzánk ide Nyugatról nem a munkamorál folyt át a határon, hanem a fizetési és egyéb juttatási igények. Minden olyan munkavállaló, aki dolgozott már külföldön, pontosan tudja, hogy miről beszélek: a két-háromezer eurós fizetésért legalább ötször annyit és sokkal hatékonyabban kell dolgozni. A fizetés másik része a felelősség. És most a felelősség alatt azt értem, hogy nem merünk dolgokat kezdeményezni. Mi csak hatás és okozat szeretünk lenni. Mindig az áldozatok vagyunk, sosem az okok, persze ennek történelmi okai is vannak. Amikor a gazdaság kifehérítéséről olvasok, csak azt olvasom, hogy ilyen adózás, ilyen törvény, olyan módosítás. Azt felejtjük rendre el, hogy ezek mind tüneti kezelések. Tegyük fel a kérdést, miért is nem fehér a gazdaság alapértelmezetten? Miért csalnak adót a vállalkozások, miért nem fizeti be a romániai ember büszkén az adót? Mert a lakosság azt látja, hogy a politikum felelőtlen gazdája a nehezen megkeresett adónak, itt kellene kezdeni a problémát vizsgálni, és nem a lyukakat foltozni a drótkerítésen. Nagyon gyorsan megoldódna az adózási hajlandóság, ha valóban bíznának az emberek abban, hogy jó helyre megy az az adójuk. A bizalmat fel kell építeni, csak ez ellen nap mint nap dolgoznak bizonyos személyek. Ha azt tapasztalnánk, hogy a közpénzt a politikum szentként kezelné, mint mondjuk Dániában vagy a skandináv országokban, és nem úgy mint egy kiapadatlan forrást, akkor biztosan sokat változna a dolog. Szóval vannak látszattevékenységek, de azoknak az eredményét minden nap látjuk. Az biztos, hogy önmagukban ezen sem a politikusok, sem a munkaadók és sem a munkavállalók nem tudnak egyedül javítani, itt minden csoport külön-külön el kell kezdje a saját építő jellegű munkáját és felelőséget kell vállaljon. A vállalkozók eleve rendelkeznek ezzel a magasabb felelősségvállalási szinttel, szóval nem rajtuk múlik a gazdasági növekedés.

– Ön szerint milyen egy jó vállalatvezető? Ehhez képest nálunk milyen a felhozatal helyi viszonylatban?

– A jó vállalatvezetőt onnan lehet felismerni, hogy van egy prosperáló vállalata. Akkor élhet valaki túl a piacon, ha eladható a terméke, és vannak munkatársai, akik mindezt elvégzik. Ezt rövid időre szinte bárki meg tudja csinálni, de hosszú távon fenntartani már kevesen. Rengeteg jó cégvezetőt ismertem meg az elmúlt években, és az a közös mindannyiukban, hogy nagy felelősséget vállaló személyek. Nem másokban keresik a hibát, hanem maguk tesznek azért, hogy napról napra jobbak legyenek. Ismerek pár kényelmesebb cégvezetőt is, nekik sokkal szervezettebb, hatékonyabb cégeik vannak, mert ők nem hajlandóak elviselni, hogy egy munkafolyamatot kétszer ugyanúgy, ugyanazzal az energiabefektetéssel kelljen elvégezni. Inkább megszervezik a munkafolyamatokat, hogy annak elvégzése kevés energiát igényeljen. A székelyekről mindent el lehet mondani, de hogy lusták lennénk, azt nem. Ez visszaköszön a vállalkozásokon is. Rengeteg energiát fektetünk be, éjjel-nappal dolgozunk és termelünk, de ha szervezésről van szó, azon szeretünk spórolni. Persze érthető, hisz a cégvezetők nagy része soha nem tanult szervezést, amit tanult is az egyetemeken, azt hamar elfelejti. Tapasztalatból beszélek. Rengeteg olyan vállalkozó van, aki amellett, hogy hajlandó tanulni és szervezni, már komoly összegeket is fektet a szervezésbe. Még nem fektettünk annyit képzésbe, mint Nyugaton, de egyre többet fordítanak az itthoni vállalkozók is a képzésre, és arra is, hogy a munkatársaikat is képezzék, felhozzák egy magasabb szintre. A cégek ma azokat a képességeket kell fejlesszék a munkatársakban saját költségükön, amelyekre az iskola vagy az egyetem lett volna hivatott. Székelyföldön általánosan az van, hogy mivel nincs tudásunk, ezért nem is szervezzük meg a cégünket. Összerakunk egy nyolc-tíz, maximum harmincfős céget, és kínlódunk vele. A szervezést az első alkalmazottnál is meg kell tenni.

– Hogyan látja a friss munkavállalókat? Mennyire versenyképesek? 

– Sok jó tapasztalatom van, nagyon jó csapatot sikerült az évek alatt összehoznunk, de ugyanakkor látom az érem másik oldalát is. Korábban említettem, hogy rengeteg tanfolyam és képzés van ma már kifejezetten cégvezetők számára. Viszont nem találkoztam egyetlen olyan képzéssel sem, ami munkavállalóknak szólna. Hogyan legyünk jobb munkavállalók? Vagy hogyan másszuk meg gyorsan a vállalati ranglétrát? Hogyan lehet egy beosztottból részleg- vagy osztályvezető? Szerintem, ha lenne erre igény, akkor lennének ilyen képzések is. Találni egy-egy idézetet vagy kétsoros okoskodást az interneten, de általánosságban ez a tudatosabb munkavállalói képzés nem létezik. Emiatt az emberek egymásnak kezdenek el osztani tanácsokat, tippeket és trükköket, amelyek többnyire használhatatlanok és haszontalanok. Az iskola továbbra sem készít fel arra, hogyan kell dolgozni, mint ahogy vállalkozni sem tanít meg. Okkal van, hogy térségünkben a bérek alacsonyabbak. Ugyanakkor nem nevezhető csak az egyik oldal hibásnak, ebben mindenki felelős. Amit a székely vállalkozók védelmében fel lehet hozni, az, hogy igenis elkezdték képezni magukat, elkezdtek fejlődni. Elindult egy folyamat, de ez a fejlődés egyedül nem fog menni. Ebben a fejlődésben szükség van a munkavállalók fejlesztésére is, és ugyanakkor szükség van egy vállalkozásokat és vállalkozói érdekeket valóban képviselő politikára. A piacgazdaságban az a jó, hogy a kereslet és a kínálat mindig találkozik. Amint a cégek tömegesen foglalkoztatni tudnak olyan munkatársakat, akiknek nagyobb a hozzáadott értékük a munkában, abban a pillanatban meg fog jelenni a munkaerő-kínálatban is a magas hozzáadott értéket nyújtó munkaerő. De ki lesz, aki ezeket a cégeket eljuttatja odáig, hogy képesek legyenek magas hozzáadott értéket nyújtó munkavállalót felvenni? A politikusok, a munkavállalók vagy a cégvezetők? És a válasz nem „vagy ez, vagy az”, hanem közösen és egyszerre. Vagy továbbra is marad az egymásra mutogatás, vagy mindenki teszi a saját dolgát, mindennap egy kicsivel jobban a közös cél irányába. Ehhez viszont a közös célt kellene előbb lefektetni, mint a lengyeleknél.

– Tőke Ervin csíkszeredai önkormányzati képviselő az elmúlt hetekben a közösségi médiában a „kartellgyanú Székelyföldön” kifejezést használta környékbeli vállalkozásokra. Ön hogy látja?

– Nem kívánok belemenni abba, hogy mennyire kell tájékozottnak lenni bizonyos témákban, hogy a közgazdaságtani elveket összekeverjük egy sorozat drámájával. Ez az eredménye annak, ha az ember elalszik egy sorozat alatt, és összekeveri a valóságot az álommal. Nyilván az ember a nem tudását a vélt tudásával próbálja meg kompenzálni, azokkal a dolgokkal, amiket a környezetében tapasztalt korábban. Azt sem akarom megkérdőjelezni, hogy az illetőben valóban gyanúként ébredt fel a kérdés. Valamivel az ő tudatának is kell magyaráznia azt, hogy miért keresnek Székelyföldön átlagban kevesebbet, mint az országos átlag. Érdemes volna itt az átlag és a medián fogalmát is tisztázni, de nem ezen a szinten. Nyilván az ő tudatában a kereslet-kínálat, a hozzáadott érték és a hasonló közgazdaságtani fogalmak hiányoznak, ezt valamivel pótolni kellett, és mi más lenne számára a valóságosabb válasz, mintsem az, hogy a cégvezetők összebeszéltek, megállapodtak, hogy akkor ennyi legyen a fizetése a székely embernek. Ezt a cégvezetők így eldöntötték, és mindenki szigorúan tartja magát ehhez. Ha ez valóban így lenne, akkor igencsak büszkék lehetnénk mi, székely cégvezetők magunkra, mert ez lenne az elmúlt száz év legnagyobb székely összefogása, annak ellenére, hogy még a zászlónkban sem tudunk teljesen egyetérteni, és mindenkinek külön véleménye van mindenről. Nagyszerű lenne, ha a székelyek ilyen összefogásra lennének ma képesek. De legyünk őszinték, most is egymást szidjuk! Székelynek székely a farkasa! Legyünk korrektek, és tételezzük fel, hogy igaz, amivel a helyi tanácsos a vállalkozókat vádolja, valóban kartellezés történik a székelyföldi cégek között. Kérdés, a nyomozás, melyik szakaszában írjuk ki a közösségi oldalra ezt a gyanút? Évekig nyomozott, gyűjtötte a bizonyítékokat, és most jött el az ideje, hogy a közösségi médiában gyanúsítgasson? Nem hiszem! A valóság az, hogy ez a kartellozgatás alaptalan, és még csak nem is gyanú. Legalább egy rendes gyanú lenne, de ez így egy tipikus szánalmas hangulatkeltés volt, mert ugye mindenki azt csinálja, amihez a legjobban ért. Ő ehhez ért. Ahelyett, hogy azon dolgozna, hogy hogyan képezze a munkavállalókat, hogy a munkájuk hatékonyabb és értékesebb legyen a piacon, hogyan vezessen be egy jobb munkakultúrát, felzárkóztatná a helyi munkavállalókat, hogy versenyképes munkaerejük legyen, ő díjat kíván létrehozni azoknak a cégeknek, akik a legtöbbet emelnek a fizetéseken… A székelyföldi vállalkozóknak ilyen képviselő jutott... Biztos sorra fogják egymást túllicitálni fizetésekkel a cégek ezért a díjért, figyelmen kívül hagyva a cég költségvetését. A tanácsos úrnak felajánlottuk a lehetőséget, hogy megmutathatja gazdasági és vezetési képességeit nálunk, de eddig a pillanatig még nem jelentkezett a munkalehetőségre, pedig kíváncsiak vagyunk, ő hogyan mentené meg a székelyeket, hogyan állítaná meg a kivándorlást. Vajon csupán azzal, hogy a táblázatban megváltoztatja a fizetéseket, és varázsütésre megszűnt az évtizedes probléma? Lehet, hogy ezt már sose tudjuk meg.
 

Orbán Zsolt: A csíkszeredai SET Prod-Com vállalat adminisztratív igazgatója. A céget szülei alapították huszonhét éve, ő gyakorlatilag a céggel együtt nőtt fel, a generációváltás folyamatában ő veszi át a cég vezetését a szüleitől, az új szemléletű vállalkozók sorába tartozik. A SET Prod-Com belsőépítkezési profilokat és szegőléceket gyárt műanyagból, alumíniumból és fából, a Dedeman üzlethálózat első beszállítói közé tartozik. A cég immár hetvenöt fő számára biztosít munkahelyet, a tavalyi árbevételük meghaladta a tízmillió eurót. A tavaly egy új, korszerű gyárat építettek, így a cég immár exportra is tud termelni.

 

Megkérdeztük Tőke Ervint, az EMSZ csíkszeredai önkormányzati képviselőjét is, hogy mire gondolt, amikor a bejegyzésében a „kartellgyanú Székelyföldön” kifejezést használta. A válasza a következő volt: „Az összes országos statisztika szerint a székelyek jóval kevesebbet visznek haza, mint az ország többi megyéjében élők. Nyílt titok számos székelyföldi városban, hogy a munkavállaló nem sokat tehet azért, hogy többet vigyen haza, mivel a bérezésben mintha nem is lenne verseny bizonyos ágazatokon belül. Ez az egyik fő oka a riasztó mértékű elvándorlásnak, ami végső soron az eltűnésünket fogja okozni. Lehet, hogy egyeseknek jó, de a székelység szempontjából kontraproduktív, ha a székely munkavállalók helyére ázsiai vendégmunkásokat hoznak, a mi fiataljaink pedig Nyugaton tudnak csak érvényesülni. Ez a jelenség olyan szinten általános Székelyföldön, hogy igenis felmerül egy, a vezető politikum csöndes beleegyezését élvező kartellezés kialakulásának gyanúja. Ezt leginkább az támasztja alá, hogy vannak helységek – pártállástól függetlenül –, ahol sokkal inkább versenyképesek a fizetések. Ezeken a helyeken az önkormányzati vezetők inkább arról ismertek, hogy a közösségi érdekeket tartják inkább szem előtt a bukaresti vagy magánérdekekhez képest. Ez azonban sajnos egy nehezen tetten érhető és inkább csak gyanítható jelenség, és valami azt súgja, hogy a bukaresti központú hatóságok vezetői nem is annyira bánják azt, hogy Székelyföldön lehet a legkevesebbet keresni. Jelenleg a magam részéről csak annyit tudok tenni, hogy frakciótársaimmal együtt be fogunk terjeszteni egy határozattervezetet, hogy az önkormányzat hozzon létre egy díjat azon vállalkozók elismerésére, akik egy adott évben arányaiban a leginkább megemelték a fizetéseket, így is hozzájárulva ahhoz, hogy a helyi közösség megerősödjön gazdaságilag. Bízom benne, hogy nyitott kapukat döngetünk az önkormányzati testület többségi frakció­jánál, és elindíthatunk egy pozitív trendet. Mert a helyi magánvállalkozások és a politikum együttműködése az egyik legfontosabb eleme Székelyföld önrendelkezésének.”