Akik szombaton lemaradtak Pulcinella kalandjairól, vasárnap reggel bepótolhatták. Rögtön ezután a Kovács János meghal című előadást nézhettem meg. Dálnoky Csilla rendezése és Hatházi András drámája egy olyan találkozás, amiért az ember szívesen beáldozza a vasárnapi húslevest.

Az önmagában is nehezen emészthető szöveg úgy van színpadra állítva, hogy egy pillanatra se tudja a néző kikapcsolni a bűntudatát, empátiáját.

A jól működő koncepciót megkoronázta a színészek jelenléte és humoros, őszinte játéka.

A mogyoró a hab tetején pedig a impressziókon alapuló élő zene volt, aminek a néző nemcsak a fültanúja, de a szemtanúja is lehetett, hiszen ott készült a színpadon, mindenki szeme láttára.

Ez után az előadás után szerintem minden fesztiválozó nevében mondhatom, hogy jól jött a néhány órányi szünet ahhoz, hogy tiszta fejjel tudjuk megnézni a jászvásári táncosokat, akik a Nomad című mozgásperformansszal érkeztek a fesztiválra.

Mindig izgalmasnak találom azokat a művészeti megnyilvánulásokat, amelyek ki vannak szakítva a megszokottnak hitt színházi térből. Jelen esetben egy bárban élvezhettük a diákok előadását. Biztos vagyok benne, hogy az előadás után a nézőtéren nem volt két egyforma vélemény.

Az előadás mindenkinek mást mutatott, egyszerre volt konkrét és elvont. A park zajai nem is lehettek volna konkrétabbak, viszont a parkot megtöltő gesztusok mindenkiben más asszociációt indíthattak el. Ezen a napon a mozgásé volt a főszerep. A kolozsvári román tagozat harmadévének előadását, a Chicken Teriyakit láthattuk.

Az előadást úgy tudnám leírni, mint egy gombócot a néző torkában: nagyon nehéz lenyelni és megemészteni, de mindenképp érdemes.

Kié a testünk? Kié a színész teste? Cine decide? – hangzik el többször az előadásban – és ezt hozom is haza magammal Kolozsvárra. Ezen a ponton muszáj megemlítenem a rendező, Varga Huni nevét, mert igazán megérdemli, hogy azt olvassa: nagyon jó és aktuális előadást rendezett. Érdemes volt azzal a gombóccal megküzdeni.

Mindjárt indul vissza a vonat Kolozsvárra, de még útba ejtem a Gen.Snowflake előadást. Ahogy errefelé mondják, volt minden, mint a búcsúban: kis mozgás, kis improvizáció, kis autobiografikus ihletődés. Ez egyáltalán nem rossz értelemben értendő. Bár hatalmas volt a káosz a színpadon, mindenki kézben tartotta a saját kis káoszát.

Csak addig engedték el a színészek a gyeplőt, amíg tudták, hogy azt kényelmesen vissza is tudják rántani. 

Bár azt mondják, nem kezdünk hát-tal mondatot, „hát én kezdek”. Hát nekem eddig tartott a fesztivál, rohanok a vonatra a csíki vadmálna és a tervek ízével a számban. Hát köszönöm.

Vizi Abigél