– A március 15-i pesti forradalom híre pontosan mikor és hogyan jutott el Székelyföldre, és miként fogadták?

– Tulajdonképpen hamarabb ért ide a híre, mint ahogy a sajtó leközölte. 1848. március 20-án a kolozsváriak értesültek róla, úgyhogy ott már 21-én összegyűltek a konzervatív és a liberális politikusok, sőt nagygyűlést is tartottak. Estére a hír Marosvásárhelyre is eljutott, egy Urházy György nevezetű joggyakornok jóvoltából. Este elmondta a református kollégium egyik tanárának, és rögtön értesítették a kollégium két jogi osztályát, így a fiatalság a főtérre vonult, összevásárolták a különböző színű szalagokat, és kokárdákat készítettek, amelyek a kalapjukon, hátul lobogtak. Amikor Dózsa Elek híres jogtanár órájára mentek, az öregúr megütközött a fiatalok öltözékén. Marosvásárhely már aznap felbolydult, főleg a fiatalság, ugyebár nagyon sok joggyakornok tevékenykedett a királyi táblánál, továbbá ott voltak még a kollégista diákok, de a különböző kézművesinasok is bekapcsolódtak a forradalmi tevékenységbe. Úgyhogy például az egyik könyvárus ablakába kitették Kossuth Lajos képét, és sorba álltak az emberek, hogy megnézhessék. Április 4-én érkezett Vásárhelyről Csíkba három joggyakornok, a szeredai Gecző János, a kászoni Veres Ádám és a sepsiszéki Donáth Pál, ők hozták a hírt, a tizenkét pontos kiáltvánnyal együtt, és itt is megbolydult a lakosság. Aznap délután kimentek Somlyóra, Veresnek a nagybátyja volt a zárda főnöke, ő fogadta őket, beszélhettek a diákokkal, felvilágosították őket a szabadságeszmékről. Másnap reggel a diákok hajnalban kimentek, és leverték az osztrák címeres útjelző táblákat. Ezt követően a hatóságok kirendelték a katonaságot, az egész székben mozgósították a határőrezred fél századait, nehogy zavargások legyenek, és tulajdonképpen így akarták megfékezni, hogy komoly események történjenek. A diákok közül egyet elzártak, aztán kiengedték. Szeredában másnap közgyűlés volt, ahol Gecző követelte, hogy tűzzék ki a trikolórt. A tanácsosok ezt először megtagadták, mert egész Csíkszereda a határőrezredhez tartozott, és az öreg káplán katonák, akik tanácsosok voltak, azt mondták, ők egyszer már esküt tettek, többet nem esküsznek senkire. Végül a zászlót úgy sikerült kitűzni, hogy egy következő összejövetelen a lakosság ezt követelte. Kitették tehát a trikolórt a tanácsházára, ugyanakkor a feliratról nem merték lehagyni az uralkodót: „Egyesülés! Éljen Ferdinánd!”

– A székelyek akkor tagolódtak be a polgári magyar nemzetbe. Ez hogyan ment végbe?

– A ’48-as forradalomig „náció” (a latin „natio” után) alatt egészen másvalamit értettek, az egy rendi megfogalmazás volt. A székely „náció” vagy székely nemzet megnevezés nem külön népet jelentett, hanem külön jogrendszerhez tartozó népséget, lehettek azok magyarok vagy nem magyarok, persze a székelyek magyarok voltak. Az 1848. júniusi közgyűlésen nyilvánosan kihirdették, hogy a székely a magyar nemzet része, de konkrétan ezt a kijelentést akkor ültették gyakorlatba, amikor felajánlották a magyar minisztériumnak, hogy a főkirálybírót nevezze ki, ne a székely jog szerint válasszák. Tehát azt akarták, hogy minden más tisztviselőt ők válasszanak, de a magyarokhoz hasonlóan a fő elöljárójukat a magyar kormány nevezze ki.

– Milyen sajátosságai voltak a Székelyföldön zajló forradalomnak más vidékekhez képest?

– Csík és Háromszék ’48-as történetének egészen más vonásai voltak, hiszen a lakosság többsége a határőrséghez tartozott, nem a polgári közigazgatás fennhatósága alá. Ez a sajátos helyzet vezette végig a széki társadalmat a forradalom alatt. Igaz, hogy ezt a kormány ügyesen meg is nyargalta, mert gyakorlatilag az ebben a katonai rendszerben nevelt, katonai érzelmektől fűtött nép sokkal nagyobb számban vett részt katonaként a harcokban, mint más vidékekről.

– A kommunista, osztályharcos magyarázat mennyire befolyásolta a forradalom emlékét?

– Egy ilyen forradalmi eseményt minden rendszer a maga hasznára akar fordítani. Ezt a politikusok kimagyarázzák, és csak azokat a mozzanatait, részeit domborítják ki, amelyek nekik kedveznek. A kommunista rendszerben is ezt hangsúlyozták, hogy a nép a feudális kizsákmányolók ellen fordult, lerázta az igát.

– Mi a tanulsága 1848-nak a maiak számára?

– Először is, nekünk kötelességünk a gyökereinket minél jobban megismerni. Ha nem ismerjük a múltunkat, nem látjuk a jövőnket. Ez nagyon lényeges. A másik az, hogy ha nem ismerjük eléggé a múltunk minden mozzanatát, azt mások felhasználhatják a mi kárunkra. ’48-at úgy kell megismerni, ahogy volt, nem egyoldalúan. Például még most is létezik az a berögződés, hogy a románok csak egyszerű fegyvere voltak a császáriaknak a magyarok ellen. Pedig náluk is volt forradalom, csak az ő sajátos körülményeik között. Az más kérdés, hogy az akkori politika kihasználta és egymás ellen ugrasztotta a két nemzetet.

– A történészek sokáig nem szerették a mi lett volna, ha... felvetést, szakmaiatlannak tartották, de manapság teret hódít az úgynevezett kontrafaktuális történetírás, amely szerint újragondolják a történteket. 1848 esetében ez mennyire érvényes?

– A történetírásnak is vannak változásai, akárcsak a generációknak. Körülbelül negyvenéves időszakonként dominál egy-egy felfogás. A mai fiatal történészgárda, mondhatni, egy új hullámot, új szellemiséget kezdett kialakítani a múlt megismerésével kapcsolatosan. Olyan vetületeket is lát, és olyan dolgokat is felszínre hoz, amit eddig vagy elhallgattak, vagy egyszerűen csak mellőztek, nem törődtek vele.

– A mikrotörténelem szintén népszerű, amikor egy-egy családon vagy személyen keresztül láttatnak egy korszakot.

– Ahhoz, hogy megismerjünk egy korszakot, az ilyen apró kicsi munkák rendkívül sokat segítenek. Szélesíti a látókörünket, jobban megértjük a dolgokat. Én például nagyon lényegesnek tartom a különböző időszakokból való visszaemlékezéseket. Igaz, hogy szubjektívek, nem pontosak, de visszatükrözik a kort, felidézik a kor szellemét, mivel azoknak a mozzanatoknak az érzékelését mégiscsak jobban tudják közvetíteni az utókor felé, mint a hangzatos, nagy tudományos munkák. Most kimondottan divat a mikrotörténelem. ’48-cal nagyon komolyan foglalkoznak, sajnos inkább Magyarországon, mert Erdélyben kevesen vagyunk. És a fiatalság inkább a kommunizmus történetére koncentrál, hisz sokkal könnyebb hozzáférni a forrásokhoz, sokkal könnyebb írni róla. Ahhoz, hogy valaki ’48 történetének szakértője legyen, évekig kell kutasson. Úgyhogy nem könnyű munka. Viszont amikor belejön, mélyebben megismeri, akkor már élvezi is azt a munkát.