– Mi volt az előzménye, vagy volt-e valami meghatározó élmény amögött, hogy a pszichológusi pályát választottad?

– Már nagyon korán éreztem, hogy az iskola világa, a pedagógusi pálya vonz. Egyrészt pedagóguscsaládból jövök, otthonos volt számomra a közeg. Másrészt én az intézményes oktatást eléggé nehezen viseltem, már óvodásként problémás voltam, három óvodába jártam, kettőből megszöktem, egyben valahogy három hónapig megmaradtam, később is sikertelen, szomorú, szorongó kisiskolás voltam. Sajnos a tanítónőm sem bátorított, tehát sok kudarccal indult az iskolai pályafutásom. Mindez mély nyomot hagyott bennem, és korán kialakult a vágy, hogy én pedagógus akarok lenni, de olyan, aki vigyáz arra, hogy egy gyerek se érezze rosszul magát az iskolában. Nyolcadik után tanítóképzőbe felvételiztem, sokáig úgy éreztem, hogy tanító leszek, majd azt, hogy magyartanár, aztán valamikor harmadéven elmentem egy pszichológiai témájú előadásra, ahol nagyon megfogott az előadó személyisége – sajnos, nem tudom, hogy ki volt –, illetve az egész téma. Ezt követően kezdtem lélektannal foglalkozó könyveket olvasni, és innen már egyenes volt az út.

– Mi fogott meg ennyire?

– Első körben nem az vonzott, hogy segítsek másokon, hanem meg akartam érteni, hogy miért történnek így vagy úgy a dolgok. Most is gyakran visszahallom, hogy részemről a tipikus kérdés a miért, amikor valamiről szó van. A személyiség, a személyiség működése érdekelt nagyon. Mondják, hogy a pszichológus azért választja ezt a pályát, mert önmagán akar segíteni. Ez cinikus mondat, nem is értek teljesen egyet vele, de van benne valami. Én például azért akartam iskolában dolgozni, hogy a gyerekek mellett, akik szomorúak, vagy akik nem tudnak a képességeikhez mérten megnyilvánulni, legyen egy olyan személy, aki őket megérti.

– Az iskolapszichológusi munkád mellett előadásokat tartasz, interjúkat adsz, cikkeket írsz, és hangsúlyos a jelenléted „lelki” témákkal a közösségi médiában is. Hiszel abban, hogy megváltoztatható a körülöttünk lévő világ?

– Nem feltétlenül a világot akarom megváltoztatni, inkább abban hiszek, hogy ha felfedezünk valami értéket vagy tudást, akkor azt fontos megosztani másokkal, főleg ha lehet olyan haszna, hogy általa a másik személy gazdagabb, teljesebb lesz. Van nekem egy extrovertált énem, szeretem megmutatni, megélni másokkal az élményeimet, felfedezéseimet. Gyermekkoromban is ilyen voltam, most is gyakran érzem, hogy annyi ötletem van, társakat kéne kerítenem, akikkel megvalósítok valamit. Néha végig is viszem (nevet). Azt gondolom, hogy az emberi lélekben, fejlődésben annyi érdekes dolog van, hogy amennyi kis tudást összegyűjtöttem egy-egy témában, azt szeretem megosztani másokkal.

– A kérdésem végképp nem a pályakezdők ellen szól, csak kíváncsi vagyok: te hogy látod, jobb pszichológus lettél-e az évek teltével?

– Ahhoz képest, amit magamtól elvárok, még mindig úgy érzem, hogy nem vagyok elég jó… És nem a tudást gondolom hiányosnak, hanem a személyiségemnek kell még lágyulnia, elfogadóbbá válnia. Korábban nagyon harcias voltam, impulzív, a pályám elején úgy küzdöttem sokszor, mint Jeanne d’Arc, mert nagyon nehezen tűröm az igazságtalanságot, a hatalmi visszaéléseket. Ez most is így van, viszont már sokat alakultam, most épp a diplomáciát tanulom (nevet). Mert nem biztos, hogy az a legjobb módszer, hogy egyből kardot rántok, ma már inkább szeretném megtalálni azt a kommunikációs utat, ahol a kapcsolatért tudunk együtt dolgozni. Visszakanyarodva a kérdéshez, hát igen, ehhez idő kell, és munka. Lehet, hogy nem leszek ezzel népszerű, de azt gondolom, hogy ebben a szakmában nagyon fontos a szakmai tapasztalat és az élettapasztalat, amit években mérünk, nagyon fontos a belső munka, egyrészt a saját nagy témáinkat kell rendbe tennünk, és ez nem egyik hónapról a másikra történik meg. Másrészt, ahogy az idő telik, és élethelyzeteink változnak, más témák lesznek aktuálisak, ezekkel is dolgozni kell. Nekem, pszichológusnak fontos, hogy olyan segítő legyek, aki tanul és tanulni is tud a klienseitől. Bátorságot például, a kitartást, ahogy harcolnak a változásért, és az őszinte megnyílást. A hétköznapi életben már ritkák a személyes, igazi mély beszélgetések, és a munkám éppen ezt adja nekem.

– Nem tartasz a kiégéstől?

– A Covid-időszakban közel is voltam hozzá. Alapvetően lázadó emberként nehezen viseltem az egészet, nagyon dühített az indokolatlan, kaotikus szabályozások mögött meghúzódó félelemgerjesztés, ami a közösségi médiában valóságos lelki fertőzéshullámmá alakult. Ugyanakkor abban az időszakban nagyon megnőtt a kliensek száma, rengetegen kértek segítséget, és túlvállaltam magam. Már a testem is jelezte, hogy ha nem vigyázok, jön a kimerülés, kiégés. Akkor feltettem a kérdést magamnak: milyen életet szeretnék élni innen tovább, szakmailag, családanyaként, feleségként, nőként hová szeretném a hangsúlyokat helyezni az életemben. Szerintem a spiritualitás iránti igényem is ekkor erősödött fel. Komoly belső munka során megfogalmaztam az alapértékeimet, és ezután elkezdődött egy kemény határvonás és szűrés a külvilág felé. Kevesebbet vállalok, olyasmit csak, amitől a lelkem berezdül, kiszűrtem embereket, kapcsolatokat is akár.

– Mi tölt fel leginkább?

– A csend. A teljes csend és a természet.