– Honnan jött az ötlet, hogy így beírja magát a világ legnagyobb rekordgyűjteményébe?

– Nagyon szeretem a hangszert, ötéves korom óta zongorázom, most 41 vagyok, és úgy tartom, hogy külföldön akkor figyelnek fel rád romániai magyarként, ha valami olyat teszel le az asztalra, ami nekik nincs. A Guinness Rekordok Könyve lényegében egy brand, ami azt jelenti, hogy nyolcmilliárd emberből valamilyen teljesítményben te vagy az egyedüli, mindenki más utánad következik. Bíztam benne, hogy ez ajtókat nyit meg, ami részben be is jött. Ez persze nem öncélú vállalkozás, nem csak magamnak csinálom. Szerintem, ha valamivel több lesz a világ attól, amit hátrahagysz, na, azért érdemes harcolni. Mindenki tudja, hogy a legnagyobb értékkel és a legnagyobb butasággal is lehetsz Guinness-világrekorder, csak attól függ, hogy a jelentkező melyik oldalon teszi le a garast. Szerintem a Guinness Rekordok Könyve nemesebb értékrendszer alapján is működhetne, ugyanis sok vacak felkerül a listájukra – én a kultúrával igyekeztem hozzáadni a rekordok gyűjteményéhez a Himnusz a magasban projekttel.

– Két Guinness-rekordot is megdöntött. Mesélne ezekről?

– Egyik világcsúcsom a legmagasabb ponton történő zongorázás, ebből született a Himnusz a magasban elnevezésű projekt, a másik a leghosszabb idejű zongorázás. A világ legmagasabban bemutatott zongorakoncertjét a Mount Everest alaptáborában, 5364 méteren rögzítettük, 132 perc volt, a maratoni koncert pedig 130 órán át tartott: hétfőn reggel kilenckor leültem zongorázni, és vasárnap reggel álltam fel a hangszer mellől. Amikor 5364 méter magasban elkezdtem zongorázni a Himnuszt, belemerültem a táj szépségébe és belegondoltam, hogy a családom, a nagyszüleim, a környezetem, a szülővárosom és az egész magyarság mit gondolna, ha ott lehetne, hallhatná és akár mind együtt énekelhetnénk.

– Milyen műveket játszott a rekordkísérleteken?

– A Himnusz a magasban projekt során sok klasszikus zenei művet játszottam, és több nemzet himnuszát. Mivel magyar vagyok, a magyar és a székely himnuszt az összes versszakával együtt játszottam el, a többit csak egy versszakkal, említésképpen, de az is inkább stratégia volt részemről, hogy a nemzeti egóra építsek. A külföldiek sokszor nem tudják hová tenni azt, hogy Romániából jössz, mégis magyar vagy. Sokaknak nincs helyismeretük, földrajzilag nem tudják elhelyezni azt, hogy romániai magyarok vagyunk. Nem értik, hogyan történhetett meg az, hogy a nagyszüleink este lefeküdtek magyar világban és reggel felébredtek román világban, mert a történelem ceruzája éjjel 1-től 2-ig áthúzott valamit.

– Hogyan értékelte a közönsége a teljesítményeit?

– Jó kérdés. Minden, amit csinálunk a világban, három embernek tetszeni fog, kettőnek nem. De ez egyben természetes szelekció is, mert akiknek tetszik, azok követnek és várják a koncerteket, akik eddig nem követtek, valószínű, hogy ezután sem fognak. De mások véleménye szerint élni nem jó út.

– Erdély több városába is elhozta az Everest dream – Guinness concert piano tour előadását. Hogyan kapcsolódnak ezek a Rekordok Könyvéhez?

– Az egész a brandingről is szól. Ha elérjük, hogy a férőhelyek kétharmada megteljen, akkor listázott koncert lesz, és bekerül egy belső Guinness-kalendáriumba. Mellesleg ez a városoknak is jó, hiszen bejegyzik a helyszínt is, ahol megszerveztük ezt a nem mindennapi eseményt. A Rekordok Könyve globális lehetőséget nyújt, de nem engedi el a rekorderek kezét, emellett egy közösségépítő vállalás is. Engem úgy neveltek, hogy minden ember fel kell fedezze magában a saját magánál nagyobb célt, és ha van belső erőd, és hiszel abban, amit el akarsz érni, akkor az összes időd és energiád annak megvalósítására fog menni. Az úton találhatsz ebben partnereket, de a legvégén úgyis te teszed oda magad egyedül. Nekem ez a harcom. Én viszem magammal az erdélyi magyarságot egy olyan frontra, ahol nem is ismerik, azt se tudják, hogy hol helyezzék el egyes településeinket a térképen. Goethe mondta, hogy ha az ember lelke derűs, akkor jókora utat tehet meg előre. Én ebben hiszek. A közösségi eredményeket közösségileg tolják le az asztalról, de az egyéni eredményekkel ezt nem tudják megtenni.

– A korábban említett koncertsorozatán sötétben, gyertyafénynél, speciális megvilágításokban, dinamikus fényjátékokkal, különleges látványvilág kíséretében játszik. Mit gondol, mindezek mit adnak hozzá ehhez az élményhez?

– Amikor sötétben játszol, elveszed az emberek egy fontos érzékét, a látást. Így akaratlanul is fokozottan figyelniük kell a többi érzékszervükre, ami a zene esetében a fül. A koncert során a zene egy úgynevezett hordozó, a közönség rövid történetrészeket lát leírva a kivetítőn, emellett a szinesztéziával is játszom. Amikor a zene hangulata kedves és kellemes, olyankor lágy, meleg színeket látnak, amikor pedig erős, netán mérges, fájdalmas, akkor erőteljes, vad színeket vetítünk. Bemutatok dzsessz- és könnyű­zenei átiratokat, melyeknek az a funkciójuk, hogy átadják a hallgatóknak azt az érzést, amikor mentem felfelé a Mount Everestre. Az elmélyedéshez klasszikusabb zenéből válogatok, olyan darabokat, melyek mind alátámasztják a kivetítőn látott történeteket.

– Vannak hasonlóan merész tervei a jövőre nézve is?

– Év végére négyszeres rekorder leszek, további két, zenei tematikájú világcsúcsot is meg szeretnék dönteni. Zenészcsaládból származom, amely Bihar megyében és Nagyváradon több generáció óta jelen van, és rengeteg zenetörténeti adatot halmozott fel, már a nagyszüleim is szerettek volna valamit kezdeni mindezzel. Az én nagy álmom az, hogy létrehozok egy zenetörténeti múzeumot a család birtokában levő anyagokból, a hegedűművész és muzikológus nagyapámnak szeretnék emléket állítani a Thurzó Sándor Zenetörténeti Múzeum és Zenei Adattár megalapításával. Persze erős anyagi háttérre van szükségem ahhoz, hogy megvásároljak egy épületet és magánmúzeumi standardokra emeljem.