Hallottam már eszement ötletekről és kiemelt humorfaktorú intézkedésekről, amiket minisztériumok vagy világszervezetek kezdeményeztek, de legtöbbször nem is vettem őket komolyan. A kortárs világnézeti, gazdasági és politikai tendenciák viszont, ha távol is vannak még tőlünk, feldugják a zabszemet, pláne ha a következőkkel találkozunk: a legújabbak a fotovoltaikus rendszerekre, a juhböfögésre és a tehénfingra kivetett adóintézkedések.
Az ENSZ mezőgazdasági és élelmezési világszervezete, a FAO 2006-os tanulmánya szerint az állattenyésztés felelős az üvegházhatású gázok kibocsátásának 18 százalékáért, a Worldwatch Institute 2009-ben pedig már egy olyan jelentést publikált, amely szerint a hústermelés állítja elő a Föld légkörébe kerülő üvegházhatású gázok 51 százalékát – írja a Qubit portál. Erre vonatkozóan már Új-Zélandon tervezetbe is foglalták a speciális klímaadó kirovását kérődző állatokra – ezek ugyanis kimondhatatlanul szennyezik szegény szerelmetes Földünket. Kérődző állatok alatt pedig a tényleges állattenyésztő ipar több mind felére lehet gondolni.
Itt feltennék pár kérdést néhány klímakutatónak, aki ezt kitalálta, és pályázati-mezőgazdasági szakértőnek, aki asszisztált hozzá. A mezőgazdasági területalapú vagy egyéb támogatások melyik alpontjában lehet fingtároló berendezésekre és kérődzési gázokat tisztító rendszerekre anyagi támogatást kérni? Hogy tudnák az adóztatás mellett korrigálni a gázkibocsátást, illetve mire költenék az adókból begyűlt összeget? Lítiumos akkumulátorokat gyártanának az elektromos autókba, amelyek alapanyagának a bányai élőhelyek, növények és állatok ezreit mérgezik és teszik tönkre? Lehet az megoldás, hogy a parasztember megfizet egy szociális munkást, sommert vagy egy nyugdíjast, aki zacskózza a tehenek kibocsátását – őket ugyanis adókedvezménnyel lehet alkalmazni. Vagy kitalálnak a teheneknek egy különleges szkafandert, ami nem légáteresztő, és a melléktermékeket egyből egy tisztítóállomásra vezetik, ahol a gázokból fűtőanyagot szintetizálnak? 
Nyilván groteszk túlzásba estem, ami egyféleképpen tükrözi a viszonyulásomat is ehhez a témához, másféleképpen meg hitetlenségemet és bizalmatlanságomat bizonyítja. Nem bízom meg – és nem is szeretnék – olyan újításokban, amelyek a laborkörülmények közt előállított húsnak, a két hét alatt háromkilósra hízott csirkének és a tehénfingadónak kedveznek. A tej sercegő hangjára – mikor a mázas vödör aljához ér, és a habra, amit mindig leszűrtünk bele-beledugva pezsgésébe az ujjunkat – szeretnék emlékezni ebben a műanyaghatású világban, nem arra, hogy tücsköt-bogarat lehet kapni a boltok polcain – mára nemcsak metaforikus értelemben.
Kíváncsi vagyok, hogy a soron következő a fuszulyka és a tojás megadóztatása lesz-e, vagy a tömítőkúpokat fogják úgy osztogatni, mint ’86-ban a jódtablettát.