Szerénység
Vannak fogalmak, szófordulatok, kifejezések, amelyek a XXI. században elveszítették eredeti jelentésüket, vagy éppen idejemúltnak, sőt cikinek, nevetségesnek tűnnek. A címben leírt egyszerű szó jelentése is egyszerű, mi több, puritán.
A magyar etimológiai szótár szerint: szerény – „nem dicsekvő, visszahúzódó”; „igénytelen, kevéssel beérő”; „nem nagy méretű, összegű, jelentőségű”. Származékai: szerénység, szerénykedik.
Szóval, értjük. Mindazt megtestesíti, ami a mai, „modern” világban cseppet sem nevezhető menőnek, netán elvártnak. Mert ha szerény vagy, nem érvényesülsz, nem tudod képviselni magadat, nem haladsz, nem jutsz egyről a kettőre. Minden, ami körülvesz bennünket, hangos szóval vagy indirekt módon ezt sulykolja belénk újra és újra. Mert ki kíváncsi egy szerény bejegyzésre, fényképre, posztra, írásra (ugyan már, írás…, de ez más tészta), videóra, véleményre (haha, ki kíváncsi egyáltalán valaki véleményére)?
Talán sokaknak ismerős a kultikus magyar filmből idézett felszólítás, amely a mindenható Bástya elvtárs szájából hangzott el: „Szerénység! Ne tömjénezze magát! Szerénység! Ha én valamit szeretek magamban, az a szerénység.” Faramuci helyzetben elhangzott faramuci jótanács a teljhatalmú pártfunkcionáriustól a valóban szerény, ám kissé együgyűnek tűnő (de korántsem az) Pelikán József gátőr felé. Faramuci, mert aki mindenek fölött áll, bizonyára kevésbé marad szerény. Miért is tenné?
De térjek rá, miért is jutott mindez eszembe. Azért, mert vannak olyan példák előttünk a mindennapi életünkben, amelyek mégis azt mutatják, élő fogalomról van szó. Ajándékot kaptam az egyik interjúalanyomtól. A legújabb lemezét először erdélyi koncertturné során bemutató Sárik Péter Trió névadója, frontembere, motorja egy dedikált CD-vel lepett meg. Tette mindezt csupán azért, mert munkámat végezve beszélgettem vele, és leírtam, ahogy annyi más emberrel, annyi más alkalommal tettem ezt.
Hogy értsük, a magyar kortárs zene egyik legnagyobb alakja, Sárik Péter nem restellt üzenni, felhívni csíkszeredai koncertjük másnapján, hogy átadhassa a nekem dedikált lemezt. Mi ez, ha nem a szerénység iskolapéldája? A zenész, aki a világ színpadjait járja, kiemelkedő szakmai díjak birtokosa, sajnálkozott amiatt, hogy nem tudtam meghallgatni őket személyesen (hát még én hogy sajnáltam…), de fontosnak tartotta, hogy egy gesztust tegyen felém. Tette ezt annak tudatában, hogy „csak” a munkámat végeztem.
Nem szeretném túlragozni, elképesztően jólesett ez az ajándék, ez a remek emberi gesztus, amit én is kellő szerénységgel fogadtam. És itt a kör nemhogy bezárult volna, hanem kitágult. A szülőföldem lakóinak nyitottsága, a zene szárnyaló hatása lengi be a szobát, miközben ezeket a sorokat írom. Zene nélkül mit érek én? – szól az album nyitódala. Továbbgondolva: ilyen emberi gesztusok nélkül mit érünk mi, emberek?