– Hogyan kezdődött az érdeklődésed a világjárás és a dokumentumfilmek iránt?

– Több aspektusa van ennek. Az első, hogy gyermekkorom óta érdekelnek a történetek, mindennek a hátterében egy őszinte kíváncsiság van az emberek iránt. Ez a kíváncsiság nagy örömet is hoz nekem: például amikor egy etnikai csoportot vagy egy törzset meglátogatok, szó szerint ott érzem a legjobban magam. A másik hajtóerő az volt, hogy hiányoztak az itthoni hegyek, amikor elkerültem Gyergyóból. Először Magyarországon, majd Angliában és Észak-Írországban éltem, most Thaiföldön lakom, így az utazásaimban, például a Kilimandzsáró vagy a Mont Blanc megmászása során mind ezeket az élményeket kerestem, hiszen a székely ember szíve a hegyekben nyugszik meg igazán. A kíváncsiság és a hegyek szeretete mellett a kisebbségi lét magával hozta a hasonló sorsok iránti érdeklődést, meg akartam nézni, hogyan működik mindez egyes országokban, milyen jogaik vannak a kisebbségeknek. A legújabb dokumentumfilmem szereplője, a máni törzs az egyik legkisebb etnikai csoport, csupán háromszáz tagja van, és eltűnőben van. Nagyon foglalkoztat, hogy mi fog történni velük, a nyelvükkel, hogyan fognak az elkövetkező néhány évtizedben beleolvadni a nagyobb thai közösségbe.

– Hogyan zajlik az utómunka egy-egy dokumentumfilmed esetében?

– A munka legérdekesebb része mindig a forgatás, a legutóbbi kapcsán többször ellátogattam a törzs­höz, összesen pár napot töltöttünk velük, és ez volt a legnagyobb élmény. Az utómunkát ez esetben szinte teljesen egyedül végeztem, más projektek és a munkahelyem mellett. A vágás része az, amit szeretek, és amitől irtózom egyszerre – amikor nekikezdek, nagyon nehéz a hatalmas anyagból összerakni tizenhét percet, de amikor egy jelenet kezd a végéhez közeledni, már hirtelen kezdem élvezni a munkát, és ez a rész élteti az egész folyamatot. Érdekessége a filmnek, hogy a narrációt Gyergyószentmiklóson készítettük Bakó András barátom stúdiójában, az operatőr kolléganő litván, én székelyföldi, a helyszín pedig Thaiföld…

– Ahogy elkészül egy munka, meg kell ismertetni a közönséggel. Milyen nehézségeket jelent ez? Hogyan szólítod meg az embereket, akár kommunikációs felületek, akár témaválasztás tekintetében?

– Ha valaki tartalomgyártásba kezd, bármilyen felületre szánja azt, csak akkor lesz fenntartható, ha érdeklődéssel fordul a téma felé. Nagyon fontos, hogy legyen egy hiteles kapcsolatom a munkámmal, mert ha aszerint választom a témát, hogy megnézzék mások, ez hosszú távon nem jó. Hosszú távon csak az fenntartható, ami iránt őszinte érdeklődést érzünk, és csak remélni tudjuk azt, hogy másokat is fog érdekelni. Kicsit ellentmondásos ez, mert nyilván azért mondunk történeteket, hogy mások meghallgassanak, ugyanakkor a prioritás az kell legyen, hogy a történet engem érdekeljen, és azt a történetet úgy összerakjam, hogy mások érdeklődését is felkeltsem. Mindig vannak meglepetések ebben a tekintetben, például készült egy rövid videóm, egy összefoglaló a cigányok eredetéről, ami engem nagyon érdekelt. Az ötperces filmet Gyergyóban forgattuk, és nem számítottam arra, hogy közel egymillióan nézik meg! A kiindulási pont itt is az volt, ami engem érdekelt, s úgy gondolom, annak tudható be a sikere, hogy nagyon kevés pozitív hangvételű tartalom van a cigányokról. Ez nem egy elítélő videó, nem feltétlenül próbálja az emberek véleményét manipulálni, csupán kicsit fényt vet az eredetükre, megünnepli, hogyan járultak hozzá az európai kultúrához zenében, táncban stb.

– Mi az, ami a filmkészítés mellett foglalkoztat?

– Egy sor ehhez kapcsolható dolog: az emberek, az irántuk érzett kíváncsiság, az, hogy miért választják a konfliktusokat, vagy miért nem… Maga az emberi elme érdekel, és ez szorosan kapcsolódik a dokumentumfilmezéshez, mert amikor valaki leül egy emberrel interjút készíteni, az érdeklődés a másik személy iránt ugyanígy megfogalmazódik. Dolgoztam a humánerőforrás-menedzsment területén, közösségmenedzseléssel, ez a másik része az életemnek. Nagyon szeretem a kalandokat, a barátaimmal közösen sokat járunk túrázni, hegyet mászni telefon és kamera nélkül is.

– Minden évben több hetet tartózkodsz itthon, Gyergyószentmiklóson. Ilyenkor is dolgozol, gyűjtöd a témákat, vagy csak pihensz?

– Amikor hazajövök, az első héten csak élvezem az emberek társaságát: hallgatom a magyar beszédet, a székely akcentust, azt, ahogyan történeteket mesélnek – ez feltöltődést és megnyugvást ad, ezzel együtt pedig jön egy kreatív inspiráció, és elkezdek valamin dolgozni. Jó barátom és kollégám, Bakó András drónpilóta, akivel kilenc éve dolgozom együtt, eljött Thaiföldre is dokumentumfilmet forgatni, Erdély átfutását pedig együtt forgattuk. Idén nyáron egy rövid videót tervezünk a gyergyószentmiklósi katolikus templom torony alatti bejáratáról.

– Többször beszélünk arról, hogy egyre rövidebb tartalmakat néznek az emberek, nehéz felkelteni az érdeklődést, még nehezebb hosszú távon megtartani. Mit gondolsz erről?

– Mivel a YouTube-csatorna rögzíti a nézettségi adatokat, ebből kiindulva valóban volt egy olyan időszak, amikor háromperces videókat kellett készíteniük a tartalomgyártóknak, s bár tény, hogy más csatornákon már öt másodperces tartalmak is vannak, az embereknek most is igényük van a húsz-huszonöt perces, akár egyórás dokumentumfilmekre. A YouTube-algoritmus szerint rövid videókkal lehet megfogni az embereket, onnan majd átvinni hosszabb történetek nézésére. Nem hiszem, hogy ez változni fog, továbbra is lesz igény az akár három-négy órás filmekre is, hiszen mindig is volt igényük az embereknek a tartalmas történetekre, amelyek elmeséléséhez idő kell.