– Honnan jön a történelem iránti szenvedélye? 

– Mindig érdekelt a történelem, amióta csak az eszemet tudom. Kíváncsi, érdeklődő gyermek voltam, így nemcsak a tanórákon figyeltem nagyon, hanem sokat is olvastam. A régi rendszerben sok tiltott könyv volt, mégis a családunkban is megmenekült jó néhány olyan példány, amelyekből megismerhettem a magyar történelmet. Mindig ott voltam a nagy öregek mellett, hallgattam a történeteiket, a visszaemlékezéseiket, hogy mi és hogy volt annak idején. Középiskoláim befejezése után elkacérkodtam a gondolattal, hogy történelem szakon tanuljak tovább, de a 80-as évek elején magyar névvel román történelem szakra nagyon nehéz volt bekerülni. Reál beállítottságú vagyok, így mérnöki szakra iratkoztam. Mikor a 90-es évek elején elvégeztem az egyetemi tanulmányaimat, arra megtörtént a nagy változás, s gyakorlatilag nem kellett senkinek a munkám. Hazakerültem tanítónak, időközben pedig elvégeztem Gödöllőn a tanárképző főiskolát. Ekkor lépett be igazán a történelem az életembe, vizsgadolgozatként ugyanis Oroszhegy történetét kellett megírjam. Emlékszem, mikor beléptem az oroszhegyi plébánia levéltárába, az volt az igazi fordulat, s azóta teljesen megváltozott az életem. Ez 1996-ban történt. Megírtam egy kicsi történelmi monográfiát a faluról, amely hiánycikk volt azelőtt, Őrhegy alatt címmel, ami sok ember tetszését elnyerte. Ferenczi Géza azt mondta, hogy ő szívesen lektorálja a könyvemet, és adjuk ki. Ez meg is történt, és igazi nagy siker lett itt a faluban, ez egyébként hatalmas lendületet adott nekem. 1997-ben megjelent a második könyvem Oroszhegy község monográfiája címmel, és így következett sorban a többi. Megírtam az iskola történetét, és fokozatosan egyre több levéltárat bejártam, kutattam Magyarországon is, egyik levéltár után a másikban, és minden érdekelt, ami a mi kis falunkkal kapcsolatos. Huszonhat éve kutatom Oroszhegy történetét, tizenhét könyvet írtam idáig csak itt magunkról, de még mindig nincs vége, még bőven van, amit írni.

– Mikor kezdett el családfákkal foglalkozni?

– Érdekes volt ez a történet is. A nagyobbik lányomnak súlyos csípőficama volt, és Magyarországra vittük műtétre. Mindenféle pluszmunkát vállaltam, csak hogy fedezni tudjuk a költségeket. Az történt, hogy a magyarországi magyarok lerománoztak engem, ami iszonyatosan ro­sz­szulesett. Hazajöttem egy hét szabadságra, itthon bementem a plébániára, és visszakerestem szépen az őseimet, s felállítottam egy 250 éves családfát. Alig vártam, hogy visszamenjek, s az orruk alá dörgöljem az ősszüleim nevét, akik egytől egyig magyarok voltak. Elolvastam egy igazi családfakutató intelmeit, mely szerint „nagyon vigyázz, hogy foglalkozol őseid szellemével, mert neked se éjjeled, se nappalod nem lesz többé”, s ez valóban így is van azóta. Amíg meg nem írok egy könyvet, mint például A Vass család története, addig nincs nyugodalmam.

– Hogyan születik meg egy ilyen könyv?

– Egy ilyen könyv körülbelül három év munkát jelent. Mivel én nem írásból élek, ez a hobbim, amit szabadidőmben, a munkahelyem, a családom, a kis háztáji gazdaságom mellett művelek. Közel ötszáz éves történelem van egy ilyen könyvben. Nem csupán a nevekre terjed ki, hogy ki kinek volt a felesége, gyereke, hanem benne van az is, a fellelhető források szerint, hogy mit ettek, mit ittak, kivel pereskedtek, mennyi vagyonuk volt, hány évesek voltak, milyen funkciót töltöttek be a székely társadalmakban, mennyi gabonát vettek, hogy egy tízfős család szükségleteit ki tudják elégíteni. Arra is kíváncsi voltam, hogy milyen neveket adtak ötszáz évvel ezelőtt, melyek voltak a leggyakrabban előfordulók a családokban, hány éves korban házasodtak, milyen betegségekben haltak meg stb. Kilenc személynél DNS-vizsgálatot is végeztünk, hogy lássuk, kik vagyunk, mik vagyunk. Én azóta mindenkit szeretek! Egész kis mini-Európa van bennünk, oroszhegyiekben, az eredmények szerint. Ez csodálatos dolog, s amikor az 1850-es évektől kezdve egészen napjainkig egymás mellé tudjuk tenni a képeket, s a vonások ugyanazok a különböző nemzedékeken át, az valami hihetetlen!

– Hány helyi család történetét sikerült megírni?

– Az első az Ambrus család története volt, 2009-ben meg is tartottuk a család találkozóját, több mint négyszázan voltak jelen. Következett a Péter nemzetség, nekik most volt néhány hete a találkozójuk, majd a Vass család, és mivel ide tartozott a Mihály család is, így gyakorlatilag már négy család története van megírva á-tól z-ig. Jelenleg a Kovács családon dolgozom, ami szintén nagy kihívás, hiszen ötfajta Kovács család ág jön be, de az oroszhegyi Kovács-ág is két részből tevődik össze, és ide be tudtam lopni egy Boldizsár-ágat is, mert nekik is az ősük valójában Kovács Boldizsár volt. Ha idén még be tudnám fejezni, akkor már hat család története meglenne. Vannak kisebb családok, amelyek történetét egybe kell vennem, de ami még nagy lesz nekem, az a Bálint család. A többivel aztán lassan elbírok. A Jóistentől kértem, hogy hagyjon még itt a földön, mert még dolgom van, nem is kevés!

– Hogy fogadják a könyveit?

– Számomra minden könyv egy születés. Ha senkit sem érdekel, nekem akkor is megérte a befektetett munka, a ráfordított idő, de mikor azt tapasztalod, hogy kiadtak több száz példányt, és nincs belőle egyetlen darab sem, az nagyon jó érzés. Aztán jönnek a visszajelzések, ami hatalmas elégtételt jelent számomra, és energiával tölt fel a folytatásra. Ha már megkaptam ezeket a talentumokat a Jóistentől, akkor azt kamatoztatni kell. 1617-ben azt írták: „Azt, kit a falu szeret és hivatalját nem vállalja, az falu átka legyen rajta.” Én is így vagyok ezzel. Teremteni, létrehozni csodálatos dolog, amelyet alázattal kell végezni. Teszem ezt magánemberként, intézményvezetőként egyaránt, a falunk, a közösségünk hasznára.